Ezüsthegyi Kabóca fut

Június 5-én került sor Keszthelyen arra a marathonra, ahol másodszor próbáltam meg magam ezen a távon. Szabó Gábor barátom előre szólt, hogy ezen a pályán ne számítsak nagy időre, mert elég nehéz, szintes. Azzal nem is számoltunk, hogy a vártnál is melegebb, de méginkább párásabb lesz a levegő. Pész Attila, Future kísért el. Ő volt az a bátor, aki vállalta, hogy végigfut velem.
A rajtot jól kezdtük. Hamar felépítettük a közös ritmust, és a frissítéseket is. Attila nagy rutinnal bír, ezért adott sok hasznos tanácsot is menet közben. Sikerült eltaláni egy jó tempót. Sokáig úgy nézett ki, hogy ha ezt tartjuk, akkor egész jó időt is mehetünk, persze a lehetőségekhez képest. De féltáv után nyilvánvalóvá vált, hogy az egyre kíméletlenebb nap, és a rendkívül fülledt idő miatt a pulzusom nem fogja bírni, ezért egy rosszabb tempót megyünk. Az utolsó körben már nem is fogalkoztam vele, mondtam, ott egye meg a fene, most már toljuk. Szépen fokozatosan gyorsítottunk, a kör második felében elkezdtünk előzgetni. A kastély előtti nagy emelkedőn meghúztam, éreztem is. A belváros után volt egy kis görcsöm, de Attila nem hagyta, hogy lassuljak, szóban ugyan, de húzott szépen. Erőre kaptam, a dombról leérve már vágtattam vele együtt, és a célegyenesben egy nagy rohanással mantünk végig. Az idő sajnos 3 óra 07 percen kívül sikerült, de így is előkelő helyen, 5.-6. célbaérkezők voltunk.
Nem állítom, hogy nem viselt meg. De hamar túltettem magam ezen. A lábamban még mindig sok erő maradt, a melegre még mindig nem készültem fel ezen a nyáron fel. És úgy láttam, nem csak engem lepett ez meg. Összességében jó, nagyon jó verseny volt. Az edzés értéke pedig pótolhatatlan, ezért ide jövőre is vissza akarok térni.

Köszönet Attilának a segítségért!!! 

A Margitszigeten remekül lehet futni, de egyre unalmasabb a több órás futásokhoz, ráadásul ilyenkor, nyáron cefetül sokan vannak, még éjjel is. Nappal pedig esélytelen vagyok egy rendes edzésre. Ráadásul a szintes edzések is kellenek, hiányoznak is a lelkemnek, testemnek. Megyek én terepre is, de a síkfutásokra érdemesebb aszfalton edzeni. Így választottam az országúti futást, és ha már szint is kell, akkor a legközelebbi elérhető terep erre a Pilis.
Legklasszikusabb köröm Pilisszántón kezdődik, a buszfordulónál. Itt kényelmesen átöltözhetek, napszemüveget takaríthatok, órát indíthatok, a feleslegessé vált szemetet kidobhatom. Aztán pedig nekivágok, hogy a Szántói-nyeregig jó meredek úton bemelegítsek. Itt még párszor elszállhat a pulzusom, pláne jó melegben, de a bemelegítés erről is szól. Kis séta néha, ráhangolódás a madárcsicsergésre, a chopper dübörgésre, a padka vonalvezetésének érzékelésére. Közben a lábaimat jól átmozgatom, a nyeregben pedig félperces technikai szünetet tartok a bokrok között. Innen ereszkedem le Pilisszentkeresztre, az emelkedőn még óvatosan tolom, ha megküldeném, így az elején, jól le lehetne sérülni. Hiányzik a fenének, úgyhogy óvatosan kocogok lefele, és igyekszem úgy tenni, mintha gyönyörködnék a tájban. Még jó, hogy emlékszem, milyen szép, és a sejtett körvonalakból egész jól fel tudom idézni őket. A falun lendületesen futok át, már páran ismernek látásból, a cukrászdában tudják, majd visszafele beugrom. A főútnál aztán visszaváltok lassú, ám kitartó hegymenetbe, és elkezdek lassan futni fel az emelkedőn. A falu után szépen lemegyek alfába, meditatíve tolom felfele, nem érzem a meleget, az elsuhanó autókat, kétkerekű szervdonorjelölteket. A busz elől azért lelépek a padkára, ennek már tekintélye van. Hamar felérek Kétbükkfa-nyeregbe. Ekkor iszom pár kortyot, esetleg rácsörgök a Kedvesre, nyomok egy részidőt, és elindulok lefele Esztergom irányába. A relaxnak vége, ekkor már lendületben vagyok, és figyelni kell erősen az útszéli hibákra, nem lenne jó ekkora sebességnél eltaknyolni. Az erdő is hangulatos itt, több helyen összeborulnak a fák az út fölött, Szentlélek mellett pedig hirtelen kitárul a táj, benne érzem magam a Pilisben, a szélben, suhanok a napfényben... szóval ilyen giccses valóságérzetek vesznek körül. De olyan szép és finom! Később leérek a vízszintesre, keveset még kocogok, majd technikai szünet. Részidő, telefon, hogy elindulok felfele, iszom, aztán hajrá felfele. Megint relax, meditálok Tibetről, Úriról, Winschotenről, Londonról, és mindenek előtt Imoláról, meg a családról, az élet legszebb dolgairól. Pozitíve lébenájnstellung, mondja a művelt sváb, és valóban. Ekkor a legszebb a világ, a hegymenet semmi mást nem kíván, mint erőbeosztást, nyugalmat, és kis erőt. Egyébként nem is kell másra figyelnem, csak a pulzusmérő csipogására. És ha már érzésre megy, akkor arra sem, mert úgysem szólal meg. Kétbükkfa-nyeregnél pár korty, sőt, bővebben iszom, mert a java most jön. Alig indulok el Dobogókő felé, sípol az óra, megkaptam a magas pulzust. Lassan gyorsítok, így is fél perc, mire elérem a kijelölt zónát. Ekkor picit visszaveszek, és igyekszem a szűk tartományban maradni. Gyorsan kell fussak, persze felfele, a légzésemet belövöm hamar a megfelelő ritmusra. Figyelni kell, mikor lankásabb, mikor meredekebb, és ehhez igazítani a ritmust. Öt perc alatt megvan az ideális tempó, ezzel már hibátlanul megyek végig. Fent tömeg, hallom a meglepett hangokat, hogy felflele futni, meg ilyen gyorsan. Ugyan kérem, ez csak edzés! A csapnál megállok, feltöltöm a kulacsot kis vízzel. Nyomom a szokott részidőt, ismét telefon Krisztinek. Majd elindulok lefele. Most már keményen, gyorsan, koncentrálva az úttartásra. Néha játszom azzal, hogy lefele is a magas pulzuszónában maradjak. Nem egyszerű, vigyázni is kell, hogy ne sérüljek le, de azért küldöm. A buszt is el kell érjem, és előtte még egy kis dolgom van. Már jóval négypercesen belül száguldok. Mire elérem Pilisszentkeresztet, a lejtőfutástól is elfáradok. A faluban lassítok, nehogy elrohanjak a cukrászda mellett. Betérek a hűvösbe. Kézbe a tömény sütemény, most nagyon jól esik. A kulacsomba megkapom a hideg és édes üdítőt, fizetek, és rohanok tovább. Még ereszkedik az út a patakig, kimozgom magamból amit ettem. Böfögök, ha ez fontos. A híd után emelkedik, szépen visszaveszem a magas pulzusos tempót, és a nyeregbe lihegve érek fel. Innen már óvatosan megyek, ez a levezetés, és a faluba érve egyre lassabban megyek. A buszmegállóban kis lihegés, nyújtok, és átöltözöm. Összepakolom a cuccaimat az övtatyóba, igyekszem semmit sem a padon hagyni. És mire a busz beér az Árpád-hídhoz, már korog a gyomrom, ráadásul tudom, milyen bőséges lakomával várnak a lányok otthon.
 

Jozsóval elindultunk lefele a csúcsról, visszafele a kordon mellett, miközben szedték a lábukat a felfele, a cél felé igyekvők. Már ekkor kiabáltam nekik. Aztán kiértünk az aszfaltra, és futni kezdtünk lefelé. Szembe pedig érkeztek a versenyzők, egyre sűrűbben, ahogy haladtunk szembe a mezőnnyel. Egyre többen jöttek, egész tömegek igyekeztek meghódítani a Kékestető csúcsát. Én ezen már túl vagyok, de Nekik még menni kell. Éppen ezért nem fogtam magam vissza, és teli torokból kiabáltam, biztattam, szurkoltam, drukkoltam, közben lengettem a kezem, és igayekeztem pacsizni bárkivel aki kinyújtotta a kezét. Ilyenkor mindenkinek jól esik a biztatás, hisz ezen a szakaszon vannak a legmeredekebb emelkedők. Pedig már nincs sok hátra.

1 órával korábban

Még remegő lábakkal álltam a rajtvonalon. Voltam elég nagy arcú ahhoz, hogy az első sorba tolongjak, persze Jozsó barátom segítségével. Most először esett meg velem, hogy egy perccel a rajt előtt elmúlt az izgalmam, arra gondoltam, hogy jövő héten maraton, most pedig egy szintes edzést tartok, ami nagy részt tempófutás, magas pulzussal. A rajt előtt sok-sok ismerős szólított meg, Bene Feri bácsi, Szabó Zoli, Tapír, Péter, szóval jó volt a hangulat, mikozben a tömegben Jozsó istápolt, hogy megtaláljak mindent, ami kell. Együtt melegítettünk be, így készültünk. Mindenki a saját időtervével, tehát a versenyben most kísérő nélkül, teljesen önállóan mentem. Leszámítva azt a több, mint 1300 sporttársat, aki emelte a nap fényét.
A korábbi versenyekből okulva az első 5 percet kicsit visszafogtam, sikeresen elhúzott mellettem legalább ötven versenyző. Aztán lassan elkezdtem fokozni a tempót, meg a pulzust is tolni felfele. Apránként elkezdtem a visszaelőzéseket. Néha kicsit beszélgettem, persze ez titok, mert erre nem pazarolhatom az energiát, ettől megy fel a pulzus, de nehéz kihagyni a bandázást. Meg ugye az időt, távot is meg kellett kérdeznem néha. Most frissítettem rendesen, locsoltam a pohárból magamra a vizet, ittam egy kis izot mindig, meg vittem a szivacsot, és törölgettem magam. Jól is esett. 39 percnél aztán megérkeztem Mátraházára az elágazáshoz, majdnem elfelejtettem kanyarodni, a bólyákat nem láttam, a rendőr meg nem tudta, hogy nem látok. Nem vesztettem semmit, fordultam, valaki mondta az időt és távot, aztán egyszer csak sípolt az órám, és laktátküszöbre váltott a pulzushatár. Feltoltam a tempót, amíg elhallgatott, és elkezdtem küldeni. Ennyit már lehet laktáton is, szóljon, ahogy a csövön kifér, persze kis önkontrollal. Jöttek a szaftos emelkedők, kezdtem magam elememben érezni, és sorban értem be másokat. Egy szakaszon kicsit relaxáltam, lehet, ezt nem kellett volna, de nem ismertem a pályát, nem éreztem, menyi lehet még a végéig. Mikor már biztosan tudtam, nincs sok hátra, elkezdtem kiereszteni mindent, a hajrát pedig csúcsra járattam a sípályára kanyarodva. Őrjöngő tömeg, óriási hangulat, meredek köves, a pille cipőben azért nem volt olyan kellemes, de ekkor már semmi sem érdekelt, láttam valamit a célkapuból, és berohantam. Jozsó kiabált, merre menjek, azért sikerült párat botlanom a kordon lábában. Megkaptam az érmet, meg a befutócsomagot. Jozsó jött, segített, gratuláltunk egymásnak. Aztán odajött Szalóki Robi, gratulált, én is Neki, végre megismerkedtünk, találkoztunk. De sokat nem álltunk, Jozsóval nekieredtünk lefele, még sok dolgunk volt, igyekezni kellett haza.
Eredmény hivatalosan hétfőn lesz, olyan 57 perc 18 másodpercet mentem a saját órám szerint, és az első húszban benne vagyok, úgy érzésre, remélem.

 Valóban! Sokan elcsodálkoznak, pedig eddig tényleg nem futottam maratont. Illetve igen, csak nem álltam meg 42 kilométer 195 méternél, hanem futottam tovább. De a maraton az maraton, a részidő meg részidő. Most pedig megpróbáltam magam. Menni fog? Ment.
Varga Józsi "Jozsó" vállalta, hogy kísér, vezet, segít. Megtiszteltetés! Anno Ő volt az első magyar Ironman bajnok, és azóta rendszeresen futja a maratonokat 2:45-ön belül. Ilyen emberrel elindulni már önmagában nagy dolog, és megtiszteltetés. Szóval a hangulat jó volt, mert Jozsó nagyon jó fej és közvetlen. Előtte egy futásunk volt, és tudtam, nem lesz semmi gond. Cél 3 órán belül, és adatok gyűjtése, miként reagálok ilyen távon ilyen tempóra. Meg a tapsztalat szerzése számomra, mire figyeljek, hogy taktikázzak. Bár ez utóbbit Olipapa dönti el, nekem érdemes hallgatni Rá, különben jaj lehet a vége.
Én úgy éreztem, komótosan kezdtünk, ehhez képest nagyon gyors első kör lett. A következő kettőt visszafogtuk, másodpercre egyformák lettek, de így is 1:26-on belüli félmaraton jött össze. Rendben, eddig simán ment, nincs miért izgulni, van bőven időtartalék. Aztán még mentünk egy "pihenőkört", hogy tartalékoljak a végén egy esetleges hajrára. De az ötödik körben elkezdett kiütni az izo édes íze, a meleget még nem éreztem súlyosnak, de valószínűleg túlmelegedtem, ezért elkezdett a pulzusom felmenni. Oli szerint enyhén dehidratálódtam is, bár szomjas nem voltam. Szóval az ötödik kicsit kínos volt. Az utolsó körben elkezdtük tolni, de durván két kilométerrel a vége előtt kaptam egy elég súlyos jobboldali hajlító görcsöt. Jozsót elzavartam, ne várjon meg, legalább Neki legyen meg a második hely. Aztán kiugráltam a görcsöt, és belehúztam, a három órán belüli idő nélkül haza sem akarok menni. Még egy kili, és most a bal lábam görcsölt be. Sóhiány, egyértelmű. Ugráltam, magamban sűrűn anyáztam. Elindultam, és magam mögött hallottam a közeledő lépteket. A görcs elszállt, én gyorsítottam. Nem adom, nem adom a harmadikat, pláne az első maratonomon. Meg a három óra is, jaj, csak az legyen meg! A végét megpörgettem, és a célkapun 2:59:13-as idővel haladtam át. Megvan! Kezdetnek nem rossz, most már van miből faragni!
Jó érzés volt dobogóra állni, kupát átvenni, Jozsóval ücsörögni és hidratálni magunkat. És itthon a Kislányom és Kedvesem várt, boldogan, hogy sikerült! Kell ennél több? Vasárnap egy laza két körös tatai tófutással megkoronáztuk a hétvégét. Aztán folytatom a készülést, mert nemsokára Kékes Csúcsfutás, és utána Keszthelyi Kilométerek Maraton.

És végre, annyi várakozás után kihirdették, hogy mennyit is kell futni elfogadott kvalifikációs versenyen ahhoz, hogy ott lehessen a kuksi futó a 2012. évi londoni paralimpiai játékokon, és elindulhasson a 42,195 km-es távon. Nos, ez az idő 2 óra 55 perc. Persze, ez az "A" idő. A "B" idő az 3 óra 15 perc, de az csak lehetőséget jelent. Az "A" szint, az kell a feltétlen induláshoz. Úgyhogy fel van adva a házi feladat: fel kell készülni, hogy minél hamarabb, és minél magabiztosabban lefussam a 2 óra 55 percet, illetve lehetőleg ennél kevesebbet. Itt a nyár, a versenyszezon, és sorban jönnek a tervezett maratonok. Kezdésnek nemsokára Siófok, ahol kipróbálom, egyáltalán milyen ezen a távon versenyezni, és hogy milyen időt tudok menni, és persze az ott mért adatokból az is kiderül, hogy milyen pulzusgörbét fogok produkálni. Ez Olinak jelent sokat, mert erre tudja építeni a további edzéseket, és természetesen versenyeket. Egy Kékes Csúcsfutás után Keszthely Maraton, melyen az előzőnél kicsit jobbat illik majd futni. Az ez utáni ultrák nem mérvadóak, legközelebb a Budapest Maraton a kihívás, melyen a látásom hiányából eredő problémák leküzdéséhez a rendezők extra segítséget biztosítanak. És hogy külföldi versenyen is megmérethessem magam, szezonzárásnak még valamelyik olasz, valószínűleg a Firenze Maraton következik. Nem fogok unatkozni ezen a nyáron, és őszön sem:)