Ezüsthegyi Kabóca fut

A Margitszigeten remekül lehet futni, de egyre unalmasabb a több órás futásokhoz, ráadásul ilyenkor, nyáron cefetül sokan vannak, még éjjel is. Nappal pedig esélytelen vagyok egy rendes edzésre. Ráadásul a szintes edzések is kellenek, hiányoznak is a lelkemnek, testemnek. Megyek én terepre is, de a síkfutásokra érdemesebb aszfalton edzeni. Így választottam az országúti futást, és ha már szint is kell, akkor a legközelebbi elérhető terep erre a Pilis.
Legklasszikusabb köröm Pilisszántón kezdődik, a buszfordulónál. Itt kényelmesen átöltözhetek, napszemüveget takaríthatok, órát indíthatok, a feleslegessé vált szemetet kidobhatom. Aztán pedig nekivágok, hogy a Szántói-nyeregig jó meredek úton bemelegítsek. Itt még párszor elszállhat a pulzusom, pláne jó melegben, de a bemelegítés erről is szól. Kis séta néha, ráhangolódás a madárcsicsergésre, a chopper dübörgésre, a padka vonalvezetésének érzékelésére. Közben a lábaimat jól átmozgatom, a nyeregben pedig félperces technikai szünetet tartok a bokrok között. Innen ereszkedem le Pilisszentkeresztre, az emelkedőn még óvatosan tolom, ha megküldeném, így az elején, jól le lehetne sérülni. Hiányzik a fenének, úgyhogy óvatosan kocogok lefele, és igyekszem úgy tenni, mintha gyönyörködnék a tájban. Még jó, hogy emlékszem, milyen szép, és a sejtett körvonalakból egész jól fel tudom idézni őket. A falun lendületesen futok át, már páran ismernek látásból, a cukrászdában tudják, majd visszafele beugrom. A főútnál aztán visszaváltok lassú, ám kitartó hegymenetbe, és elkezdek lassan futni fel az emelkedőn. A falu után szépen lemegyek alfába, meditatíve tolom felfele, nem érzem a meleget, az elsuhanó autókat, kétkerekű szervdonorjelölteket. A busz elől azért lelépek a padkára, ennek már tekintélye van. Hamar felérek Kétbükkfa-nyeregbe. Ekkor iszom pár kortyot, esetleg rácsörgök a Kedvesre, nyomok egy részidőt, és elindulok lefele Esztergom irányába. A relaxnak vége, ekkor már lendületben vagyok, és figyelni kell erősen az útszéli hibákra, nem lenne jó ekkora sebességnél eltaknyolni. Az erdő is hangulatos itt, több helyen összeborulnak a fák az út fölött, Szentlélek mellett pedig hirtelen kitárul a táj, benne érzem magam a Pilisben, a szélben, suhanok a napfényben... szóval ilyen giccses valóságérzetek vesznek körül. De olyan szép és finom! Később leérek a vízszintesre, keveset még kocogok, majd technikai szünet. Részidő, telefon, hogy elindulok felfele, iszom, aztán hajrá felfele. Megint relax, meditálok Tibetről, Úriról, Winschotenről, Londonról, és mindenek előtt Imoláról, meg a családról, az élet legszebb dolgairól. Pozitíve lébenájnstellung, mondja a művelt sváb, és valóban. Ekkor a legszebb a világ, a hegymenet semmi mást nem kíván, mint erőbeosztást, nyugalmat, és kis erőt. Egyébként nem is kell másra figyelnem, csak a pulzusmérő csipogására. És ha már érzésre megy, akkor arra sem, mert úgysem szólal meg. Kétbükkfa-nyeregnél pár korty, sőt, bővebben iszom, mert a java most jön. Alig indulok el Dobogókő felé, sípol az óra, megkaptam a magas pulzust. Lassan gyorsítok, így is fél perc, mire elérem a kijelölt zónát. Ekkor picit visszaveszek, és igyekszem a szűk tartományban maradni. Gyorsan kell fussak, persze felfele, a légzésemet belövöm hamar a megfelelő ritmusra. Figyelni kell, mikor lankásabb, mikor meredekebb, és ehhez igazítani a ritmust. Öt perc alatt megvan az ideális tempó, ezzel már hibátlanul megyek végig. Fent tömeg, hallom a meglepett hangokat, hogy felflele futni, meg ilyen gyorsan. Ugyan kérem, ez csak edzés! A csapnál megállok, feltöltöm a kulacsot kis vízzel. Nyomom a szokott részidőt, ismét telefon Krisztinek. Majd elindulok lefele. Most már keményen, gyorsan, koncentrálva az úttartásra. Néha játszom azzal, hogy lefele is a magas pulzuszónában maradjak. Nem egyszerű, vigyázni is kell, hogy ne sérüljek le, de azért küldöm. A buszt is el kell érjem, és előtte még egy kis dolgom van. Már jóval négypercesen belül száguldok. Mire elérem Pilisszentkeresztet, a lejtőfutástól is elfáradok. A faluban lassítok, nehogy elrohanjak a cukrászda mellett. Betérek a hűvösbe. Kézbe a tömény sütemény, most nagyon jól esik. A kulacsomba megkapom a hideg és édes üdítőt, fizetek, és rohanok tovább. Még ereszkedik az út a patakig, kimozgom magamból amit ettem. Böfögök, ha ez fontos. A híd után emelkedik, szépen visszaveszem a magas pulzusos tempót, és a nyeregbe lihegve érek fel. Innen már óvatosan megyek, ez a levezetés, és a faluba érve egyre lassabban megyek. A buszmegállóban kis lihegés, nyújtok, és átöltözöm. Összepakolom a cuccaimat az övtatyóba, igyekszem semmit sem a padon hagyni. És mire a busz beér az Árpád-hídhoz, már korog a gyomrom, ráadásul tudom, milyen bőséges lakomával várnak a lányok otthon.