A blog nem csak arra való, hogy dicsekedjünk az eredményeinkkel, tetteinkkel. A kudarcainkat is illik megosztani. Most én is így teszek. Azért, mert így tisztességes, és hogy más is tanulhasson a hibáimból. Legalább ennyi haszna legyen a sikertelenségemnek.

Az egész téli alapozásom, az egész évi felkészülésem erről a versenyről szólt. Ezt szántam az év első számú célversenyének. Természetesen abban a tudatban utaztam el, hogy mindent elkövettem, és hogy a megfelelő mennyiségű és minőségű edzést végeztem el. Azt hiszem, ebben nem is volt hiba. De mint mindjárt kiderül, ez most nem volt elég. Ott, a helyszínen nem voltam elég megfontolt, elég higgadt, fegyelmezett. Hogy egyéb körülmények is befolyásolták a fiaskót, már csak a kegyelemdöfést adták meg.

A magyar válogatott többi tagjától külön utaztunk. Négyen kísértek el. A szponzoraimnak köszönhetően az én és két segítőm költségeit teljes egészében tudtuk finanszírozni, másik két szurkoló pedig saját költségén jött, de számukra nem volt kérdéses, hogy a szimpla szurkolás mellett és helyett ott állnak az asztal mellett, és minden csapattagnak teljes erőbedobással segítenek a frissítésben. Kerekes Csabi, Vass Csabi, Ebola és Sami Gabi vállalta, hogy támogat a pálya mellett. Mesterem, Olivér elég precízen megadta, hogy milyen pulzustartományok között fussak, és hogy ezektől mikor, és miképp térhetek el. A frissítésre is pontos iránymutatást adott. Ez gyakran okozott eddig problémákat, ettől féltünk a legjobban. Az elhelyezésünk hagyott némi kívánnivalót, az étkezések azonban bőségesek voltak, bár kicsit egysíkúak. Kényelmesen utaztam, jót aludtam, tehát minden adva volt a tervhez, amit kitűztem.

Elég korán megérkeztünk Winschotenbe. A fiúk kimentek, elfoglalták a magyarok számára kijelölt asztalokat a két ponton. A tíz kilométeres körön a rajt-cél kapu után és a féltáv előtt volt lehetőség erre. Ugyanitt volt közös frissítés is, de mi ezt nem terveztük igénybe venni. Később kiderült, hogy más pontokon is van enni-innivaló, erről nem adtak előtte tájékoztatást. A pálya mellett végig gyerekek adogatták a vizes szivacsot, locsoltak minket, ha kellett. Sok helyen önkéntes vízosztók is álltak
Rajt előtt az utolsó, illetve így nézve az első frissítést megejtettem. Ez terveszerű, és mindig bevált. Becsődültünk a kordonnal lezárt rajtzónába. Jó sokan voltunk, kicsit zavart, hogy szinte egymás sarkára álltunk. Mögöttem a lányok, mellettem Peti várta a rajtot. Mellesleg megemlítem, hogy én a verseny egésze alatt egy angol szót sem hallottam a szpíkertől, csak hollandul beszélt. Ez azért kicsit zavaró volt, egy világbajnokságon.

A rajt jól ment, mindenki megindult. Én nyugisra vettem a figurát, eléggé ment el mellettem mindenki. Néha valakire kicsit tapadtam, a szelet fogja, de csak egy darabig mertem ez tenni. A pulzusmérő csipogásából semmit sem hallottam, mindenki együtt volt, és az első körben emiatt a teljes pályán üvöltöttek az emberek, kerepeltek, trombitáltak, meg szólt a zene több ponton. A féltávos frissítőnél elrohantam, vártam, hogy a fiúk kiszedjenek, de nem tette senki, és mire a száz méteres szakaszon túl voltam, már késő volt keresgélni. A kör után Csabiéknál jeleztem, hogy ez a következő körben jobban figyeljenek, mert bajban leszek. Csabi ekkor mondta, hogy figyeljek, mert túl gyors lett az első kör, és felül csipogok. Ekkor konstatáltam, hogy valóban így van. A következő körben igyekeztem visszavenni, de ez is zajos volt még, néha hallottam a felülcsipogást, ekkor fékeztem. Inkább mások mögött igyekeztem haladni. A féltávnál Eboláék már észrevettek, kiszedtek, megkaptam a magamét. Innivalóból. Ők meg szabadkoztak. Ez a köröm aztán még gyorsabb lett, mint az előző. Még inkább igyekeztem lassítani a harmadik körben, és ekkor már hallottam, hogy bizony, elég sokat csipog az órám. A végén Csabi már erélyesen szólt rám. A negyedik kör már nyugis volt, az órám sem sokat jelzett. És ekkor éreztem, hogy kezdek elmenni mások mellett. Kicsit megritkult a mezőny. Az ötödik körben lelassítottam, mert rájöttem, valahogy előre kellene pihenni a második feléhez, lehet, az eleje túl kemény, gyors lett. A féltávos időm viszont rossz lett. Négy órán kívül voltam, ami jelezte, nem lesz meg a nyolc óra. Csabi mondta, pihi, óvatosan. Aztán mikor indultam, bevárt Robi, hogy menjünk együtt. Ő gyomorproblémákkal küzdött. Ő sem így tervezte. Mentünk együtt. A bal hajlítóm néha görcsölt, féltávnál extra sót kértem, aztán nem volt gond. A hatodik kör végén kezdtem érezni, hogy baj van. Halványan éreztem, hogy a hasizmomban jelentkezik a jól ismert görcs. Jó, óvatosan igyekeztem tehermentesíteni, javítani a helyzetet. Máskor bevált, most meg már úgysem rohanok. Jó lenne összeszedni magam.

A hetedik körnek úgy vágtam neki, hogy az utolsó esély, hogy a hasam rendbe jöjjön. A kör végére azonban már nagyon fájt. A gyomrom is kezdett rendetlenkedni. Mikor kértem sót, a számhoz közelítve lódult a gyomrom, azt hittem, hányni fogok, inkább kihagytam. Úgy fejeztem be a kört, hogy nem megyek tovább. Azért nekivágtam a nyolcadik körnek is. Séta, kis kocogás, nyögés, aztán jajgatás levegővétel közben, majd séta, kis megkönnyebbülés. Félkörnél kicsit küzdöttem a hányingerrel. Továbbmentem. Alig futottak a pályán, a legjobbak már elmentek. Jártak a mentők is szépen. A harmadik körben kisütött a nap, és bár 25 fok volt csak, a relatív páratartalom valahol 100% környékén volt. Nagyon sokan feladták, volt, akit a versenybírók szedtek ki. Peti is így járt. Neki a sarka tört fel, átvérzett a zoknija, így már nem engedték futni. Nagyon mérges volt, ő nagyon jól haladt. Szóval megfogyatkoztunk szépen. Kimértem egy jobb szakaszon, ekkor 7:20-as ezreket mentem. A hasfalam egyre rosszabb lett, kezdett az emésztésem is bekrepálni. Úgy éreztem, hogy még húsz kilométer gyalogolva sem fog menni, az energetika is összeomlik. A nyolcadik kör végén megálltam, és Csabiék sem erősködtek. Ők kívülről mégjobban látták, milyen állapotban vagyok. 

Az, hogy lelkileg megviselt, nem kifejezés. Erre készültem, ráadásul az országot képviseltem. Ekkora kudarc, ami nem csupán magánügy... nem hibázhattam volna, de megtettem. Kár volt érte. Annak örültem, hogy Robi magához tért, és Vikivel együtt bejöttek kilenc órán belül, Vikinek így a nemzetközi B szintje meglett. Aztán pedig másnap a hazafele tartó úton magamban végiggondoltam mindent, mit szúrhattam el. Én nem éreztem úgy, hogy elfutottam az elejét. Pedig az időadatok ezt mutatták. Majd itthon, ha letöltöm a görbét, kiderül. Úgy éreztem, az előző két hetem strapás volt, és keveset futottam. Előző héten nem kellett volna egy lendületes félmaratont futnom. Talán nem kellett volna az ötödik körben drasztikusan tempót váltanom, még ha ez lassítást is jelentett. A meleg is megviselhetett, mármint a szokatlan párásság.
Itthon aztán átküldtem az adatokat és a gondolataimat is Olinak. A válasz elég hamar megjött: 95%: elfutottam az elejét, nagyon. A maradék lehet sokminden, de ami biztos: a pulzusomon nem lehetett észrevenni, hogy a meleg és a pára megviselt volna. Az előző heti félmaraton pedig teljesen jól illeszkedett a programba, azzal sem volt semmi baj. Elfutottam, és kész. Iszonyatos szarvashiba, amit csak nagyon sokára, egy távoli időben elérhető ultrán tudok kiköszörülni.

Másfél éve mondta Németh Csabi, hogy egy ultrát sokkal jobban el lehet rontani, mint egy maratont. Ott ha megborulok, kicsit belassulok, és kis időveszteséggel még beérek. Ha egy ultrán megborulok, abból előbb lassulás, majd megállás lesz. De ott nem tíz-húsz kili van még hátra, hanem esetenként rengeteg. Hát most megtapasztaltam ezt az igazságot. Kár volt érte. És szégyellem is magam. Nem így készültem fel erre, és tudtam is fejben, hogy egyvalamit nem szabad: elrohanni az elejét. Legyen ez okulás másnak is.