Egyszer csak eljön a pillanat, hogy már nem lehet halasztani: el kell indulni, ki kell menni futni, edzeni. Persze, mikor éppen nem lehet, nagyon hiányzik a futás. De vannak pillanatok, mikor annyira van kedvem nekivágni, mint üveges tótnak hanyatt esni. Mondjuk jól elfáradtam a munkában, késő este van, és egyébként is rettenetes januári hideg. Ám célok vannak, meg tervek, és ott az edzésprogram, aminek a betartása, mint tudjuk, meghozza a gyümölcsét. Az egy dolog, hogy az embert noszogatja a párja, de valahol belül is át kell lépni, a visszatartó gondolatokon. Előbb-utóbb felkerül a mellkaspánt, meg a futócipő, a sapka is, és aztán becsukódik a hátam mögött a lakásajtó. Ilyenkor már késő, nincs több kifogás. A bemelegítő futás a szigetig persze nyögve megy, az első kört is nehéz elkezdeni. Ekkor eszembe jut Karinthy, meg a Tanár úr kérem, és a gondolatok a hajnali kelésről, és hogy ugye nem lehet iskolába menni, mert az indiánok felszedték a síneket éjszaka, és különben is, ki az a barom, aki elvárja, hogy ilyen későn, hóban, fagyban, szélben fussak? És egyáltalán, ki az a mégbaromabb, aki ilyenkor magától, és persze önszántából kijön futni? De hamar felfedezem az első futót, hisz a szigeten nem lehet sose úgy futni, hogy legalább egy másik futóval ne találkozzak. Márpedig ha én a vaksi szememmel észreveszem, akkor biztos vannak még többen is. De aztán az első kör után jobban esik a tempó, néha már a felső pulzushatárral viaskodok, mert megbokrosodott a lábam, és csak rohannék meg rohannék. A fejemben is már bőven más gondolatok járnak, sokkal kellemesebbek. A legmagasabb szintű közérzet persze az, mikor nem is tudom már, nem is érzem már, hogy futok, csupán visz a csí, vagy megyek alfából, vagy nevezzük ahogy akarjuk. Meditatív állapotba kerülök, a gondolataim teljesen máshol járnak, és nem igazán tud kizökkenteni még az óra csipogása sem ebből az állapotból. Ezt is reflexből oldom meg. Valahol azt olvastam, hogy egy bizonyos mennyiségű futás után a szervezet örömhormonokat termel, emiatt esetleg euforikus állapotba kerül, amire ha rászokik, már igazi elvonási tünetei lehetnek, ha nem fut rendszeresen. Erről én nem tudok semmit. Ez az eufória nálam rendszeresen előjön. És mérni sem tudom, hogy mennyit kell ehhez fussak, néha kevés is elég, néha pedig nagyon-nagyon sokat futok, és mégsem élem át. De a futás mindig hiányzik, ez valóban így van. Persze, vannak olyan esték januárban, mikor knt hideg van, havas szél fúj, fáradt vagyok a munkától, de a célok, a tevek, az edzésprogram, és a párom is noszogat...