Ezüsthegyi Kabóca fut

Egyszer csak eljön a pillanat, hogy már nem lehet halasztani: el kell indulni, ki kell menni futni, edzeni. Persze, mikor éppen nem lehet, nagyon hiányzik a futás. De vannak pillanatok, mikor annyira van kedvem nekivágni, mint üveges tótnak hanyatt esni. Mondjuk jól elfáradtam a munkában, késő este van, és egyébként is rettenetes januári hideg. Ám célok vannak, meg tervek, és ott az edzésprogram, aminek a betartása, mint tudjuk, meghozza a gyümölcsét. Az egy dolog, hogy az embert noszogatja a párja, de valahol belül is át kell lépni, a visszatartó gondolatokon. Előbb-utóbb felkerül a mellkaspánt, meg a futócipő, a sapka is, és aztán becsukódik a hátam mögött a lakásajtó. Ilyenkor már késő, nincs több kifogás. A bemelegítő futás a szigetig persze nyögve megy, az első kört is nehéz elkezdeni. Ekkor eszembe jut Karinthy, meg a Tanár úr kérem, és a gondolatok a hajnali kelésről, és hogy ugye nem lehet iskolába menni, mert az indiánok felszedték a síneket éjszaka, és különben is, ki az a barom, aki elvárja, hogy ilyen későn, hóban, fagyban, szélben fussak? És egyáltalán, ki az a mégbaromabb, aki ilyenkor magától, és persze önszántából kijön futni? De hamar felfedezem az első futót, hisz a szigeten nem lehet sose úgy futni, hogy legalább egy másik futóval ne találkozzak. Márpedig ha én a vaksi szememmel észreveszem, akkor biztos vannak még többen is. De aztán az első kör után jobban esik a tempó, néha már a felső pulzushatárral viaskodok, mert megbokrosodott a lábam, és csak rohannék meg rohannék. A fejemben is már bőven más gondolatok járnak, sokkal kellemesebbek. A legmagasabb szintű közérzet persze az, mikor nem is tudom már, nem is érzem már, hogy futok, csupán visz a csí, vagy megyek alfából, vagy nevezzük ahogy akarjuk. Meditatív állapotba kerülök, a gondolataim teljesen máshol járnak, és nem igazán tud kizökkenteni még az óra csipogása sem ebből az állapotból. Ezt is reflexből oldom meg. Valahol azt olvastam, hogy egy bizonyos mennyiségű futás után a szervezet örömhormonokat termel, emiatt esetleg euforikus állapotba kerül, amire ha rászokik, már igazi elvonási tünetei lehetnek, ha nem fut rendszeresen. Erről én nem tudok semmit. Ez az eufória nálam rendszeresen előjön. És mérni sem tudom, hogy mennyit kell ehhez fussak, néha kevés is elég, néha pedig nagyon-nagyon sokat futok, és mégsem élem át. De a futás mindig hiányzik, ez valóban így van. Persze, vannak olyan esték januárban, mikor knt hideg van, havas szél fúj, fáradt vagyok a munkától, de a célok, a tevek, az edzésprogram, és a párom is noszogat...

Az edzőm, Oli részvételével szervezett ausztriai edzőtábort több okból ki kellett hagynom. Pedig vártam nagyon. Majd Kedvesem kitalálta, hogy pár napra menjünk el nyaralni, valami szolid helyre, ahol tudok futni is. Nekiállt szervezkedni, én pedig időt egyeztettem a munkahelyemen, a Láthatatlan Kiállításon. Kaptam pár szabadnapot. Kriszti talált egy jó szállást Pilisszentkereszten. A hely ideális volt, mert a Pilist ismerem, tudok bőven futni aszfaltos-szintes útvonalakat, akár jó hosszúakat is. Kriszti egyébként is meg akart nézni jópár szép helyet a környéken, ahol eddig nem volt alkalma túrázni. Így összeállt a kép, és augusztus 14. és 17-e között időpontot foglaltunk négyünknek. Imola, Kriszti, az Ő édesanyja, és jómagam részére.

1. nap

Kora délutáni érkezés. Krisztivel elmentünk enni egyet. Rövid pihi után kisétáltunk mindannyian Mária padhoz. Nagyit az unokájával otthagytuk, mi ketten pedig felmásztunk a Vaskapu-sziklához. Csodálatos kilátás fogadott minket. Hamar hazaértünk, én pedig összekaptam magam futáshoz.
Bemelegításnek átfutottam Pilisszántóra a buszfordulóig, majd hátra arc után ismét Szentkereszt, innen pedig nekivágtam az országúton Kétbükkfa-nyeregnek. Innen elindultam lefele, de hamar kitaláltam, hogy végre megnézem a Hoffman kunyhó felé vivő utat. Az elágazás ismert volt. A Pilis megszokott keskeny, jó minőségű aszfaltútja, elzárva a forgalom elől. Az a pár kocsi, ami néha elhaladt, nem zavart. Romantikus volt az erdő, végig lefele haladtam. Egyedül voltam, illetve kettesben a természettel. Nem zavart semmi. Egy nagy patak és híd után kiértem egy mezőre. Sejtettem, nem lehet messze Pilismarót, ezért az órát nézve visszafordultam, mert tudtam, visszafele végig felfele kell mennem. A fáradtság, vagy a meleg miatt, nem tudom, de elég magas volt a pulzusom, komoly tempót nem tudtam diktálni. Mire visszaértem a nyeregbe, már erősen sötétedett. Kriszti hívott is, merre járok. Megnyugtattam, hamarosan otthon vagyok. Még szerencse, hogy a ruházat, a cipő és az övtáska is tele van fényvisszaverővel. Gyors és kiadós vacsora után korán feküdtünk.

2. nap

Kényelmes reggeli után mindannyian felkerekedtünk, és felmentünk busszal Dobogókőre. Közösen végigjártuk a Thirring körtat. Szép volt, Cica élvezte, nagyi kicsit elfáradt. A turistaházban ettünk egy hatalmasat, és persze finomat. Nagyit Cicával felraktuk a buszra, ők hazamentek, mi pedig kedvessel lementünk a Lukács árok felé, azon át, egészen a Szőke-forrás völgyéig. Visszafele a Rám-szakadékon jöttünk. Későre járt, alig voltak, pláne, hétfő nap volt. Fent, Dobogókőn ittunk egy gyors frissítőt, és a Kéken, a Zsivány-sziklák felé tértünk vissza a házikóhoz. Én futógöncbe vágtam magam, hisz volt aznapra egy óra edzésem. Átkocogtam Szántóra, és a buszfordulótól háromszor felmentem a nyeregig, majd vissza, ezután tértem haza. Pont meglett az egy órám.
 

3. nap

Korán kiugrottam az ágyból. Reggeli után készülődtem, hisz akartam futni négy órát. Bőven pakoltam enni-inni, úgyis gyakorolni kell a futás közbeni minél több evést-ivást. Felfutottam addig az erdészeti műútig, ami állítólag átvisz Szentendrére. Megtaláltam, és elindultam rajta. Szokás szerint, mint az ilyen utakon, néha egy-egy kocsi, pár kerékpáros, egyébként pedig magányosan futhattam, nyugodtan, bőven tudtam meditálni. Hamar elkezdett lejteni az út. Bő egy óra múlva találtam egy leágazást balra. Elindultam ezen, hátha ez az az út, ami állítólag átvisz szintén Marótra. Emelkedni kezdett, majd meglepetésemre, hamar településre vezetett. Mikor megkérdeztem, kiderült, hogy ez Pilisszentlászló. Kikocogtam a műútig, majd megint visszafordultam, az eredeti útig. Ezen lekocogtam Dömörkapuig, itt megint fordultam, és elkezdtem a hosszú, folyamatos emelkedést Szentkereszt irányába. Lassan kezdtem tudni azonosítani a helyeket, felismertem Sikárosi-rétet is. Aztán árnyékos helyen kiszúrtam, hogy van egy aszfaltos leágazás. Szemből jőve könnyen eltévesztettem, akkor a nap is a szemembe sütött. Ez lehet az, gondoltam, és elindultam rajta. Egy ideig emelkedett, majd erősen lejteni kezdett. Találkoztam egy kerékpárossal. Kérdésemre megerősítette, hogy ez megy Marótra, és addig nincs is leágazás. Vagyis nem lehet eltévedni. De addig minimum 12km, tehát nem mehettem már akkor végig rajta. Kicsit még szaladtam, majd megint fordultam, és elkezdtem kaptatni. Közben megkaptam a magas pulzust is, ezért kicsit gyorsíthattam. Csodálatos rohanás volt, élvezkedtem. Így is elég hamar visszaértem Szentkeresztre. És igaz ugyan, hogy nem lett meg a négy óra, de negyvenegy kili igen. Ebéd és kis alvás után nagyit hagytuk pihenni, és hárman átsétáltunk Szántóra, megnézni a Csillagösvényt, a sziklakápolnát, és a Pilis keresztjét.

4. nap

A szállás elhagyása miatt elég korán keltem. Körbe akartam futni Dobogókőt, és időre vissza is kellett érnem. Az út pedig ismeretlen volt, nem tudtam, mennyi idő alatt járom meg. A hölgyek még aludtak, mikor nekieredtem. A faluban a szokásos hajnali élet zajlott. Felkocogtam bemelegítő tempóban a tegnapi műútig, és nekivágtam a Pilisnek. Most nem tévesztettem el a leágazást. Végre, véigmehetek rajta. Sokáig, szakaszosan ereszkedett. Igyekeztem, nem mertem pihenni, csak inni lassítottam néha. Meglepődtem, milyen hamar elértem a Maróti csatlakozást. Kis szussz, néztem az órát, rájöttem, hogy ez nem igazán volt 12 kilométer. Sebaj, most végig felfele megyek, ez idő lesz. Aztán meglepődtem, hogy a tegnap előtti rétet még mindig nem értem el. Szóval az előző szakasz rövidebb, ez a mostani pedig hosszabb. És csak emelkedett. Itt viszont megszakítás, relax szakasz nélkül, mondanám, hogy kegyetlenül, de nem mondom, mert ezért jöttem. Aztán meglett a rét is, és innen már szigorúbb emlkedőkkel küzdöttem. És egyszer csak elérkezett Kétbükkfa-nyereg is, tehát sikerült bezárnom a kört. innen lefele kocogtam, és ekkor jöttem rá, hogy ez alig lesz több, mint három óra. Vagyis a napi tervtől jóval el fogok maradni. Sebaj, de a szállást biztonsággal el tudjuk ahgyni időben. A lányok boldogan vártak, közben összepakoltak, nem sok dolgom akadt az evésen-iváson kívül. Ezután már a legnehezebb rész a hazautazás volt.

Összesen 122 km jött össze. Örülök nagyon ennek a körnek, mert újabb jó edzőhelyeket találtam, ahol a forgalom miatt sem kell aggódni. És tudom, hogy ugyanez a kör Pilisszántóról indulva, és oda visszatérve egy jó kis négyórás edzésnek nagyon ideális. Úgyhogy hamarosan újbol körözök. Valaki velem akar tartani?

Elég sokáig húzódott, mire kiderült, hogy erre a versenyre megyek ezen a hétvégén. Eredetileg egy százast akartam futni kicsit korábban, de hamar rájöttünk, hogy se pénzünk nem lesz rá, de még szponzort sem fogunk erre találni. Merthogy annyira nem is lett volna célverseny, mint több más ebben az évben. Terveztem egy osztrák hat órást is, de kérdéses volt, hogy az én szememnek mennyire lenne alkalmas a pálya. Mint kiderült, nem az, mert főleg sötétben kell futni, egy kiépítetlen tóparti sétányon, ahol közvilágítás sincs. A címben említett versenyről elég későn értesültünk, de akkor már tudtuk, csak ez jöhet szóba.
Ebola barátom vállalta, hogy elkísér, és segít a frissítésben, illetve az információadásban. - Sokan nem gondolják, hogy ez is milyen fontos. Mivel nem látom, nem ismerem fel a versenytársakat, és az adatkijelzőt sem látom, magamtól fogalmam sincs, hogy hogy állok, és hogy a többiek hogy állnak. Ennek akkor van jelentősége, mikor lényeges, hogy ki előtt és ki mögött futok éppen. - Kriszti itthon szépen összepakolt minden inni és ennivalót, a szükségeseket, és a lehetségeseket egyaránt. Hűtőtáska, jégakksik, és hajnalban kimentem a Délibe találkozni Ebolával. A vonaton megbeszéltük a taktikát, ami alatt persze főleg az etetést és itatást kell érteni, de azt is, hogy jelezze, milyenek a köridőim, vagyis mennyire vagyok egyenletes, gyors, vagy lassú. Komáromban elég sokat gyalogoltunk, de megtaláltuk a rajt helyszínét. Már jó volt a hangulat, átvettük a rajtcsomagot. Körbejártuk a pályát, hogy legyen fogalmam, merre kell menni, megnézhessem a járdaszegélyeket, karókat, oszlopokat. Mint a versenyen kiderült, két kritikusabb pont volt. Egy éles kanyar karókkal, és egy kanyar árnyékban, ahol egy oszlop is volt. Hamar megtanultam. Közben a frissítőasztal is összeállt. Ritka remek és teljses kínálat volt. Persze, volt itt több versenyszám, egy órástól a 24 órásig. Meglepő szolgáltatás: a szpíker bemondta, hogy ha valakinek még valami hiányzik, és jó lenne, szóljon, mert elmennek a csíkosmarketbe, és beszerzik.
Pontos volt a rajt. Könnyedén kezdtem, hagytam, alul csipogjon az óra. Sokan elrohantak, de ők lehettek maratonosok, félmaratonosok is akár. Erre nem adtam. A kör végén jelezte Ebola, hogy kicsit erős. Jó jó, de még mindig alul csipogok. Idővel beállt a pulzusom, egy picit vissza is lassultam. És így felvettem a versenytempómat. Két kör után elkezdtem inni, hamar pólót is cseréltem trikóra. Korán bekaptam az első sótablettát. Jó megelőzni a bajt. Innentől mondhatnám, hogy monoton volt a menet. Sok ismerőssel váltottam pár szót, kézfogások, esetleg bemutatkozások. Ebola közölte az időket, adogatta azt, amit éppen kértem az előző körben. Félmaraton részidő 1:35, maraton részidő 3:10, vagyis nagyon egyenletes menet volt. Ez a cél. Félidőnél 39km fölött voltam, ha nem szúrok el valamit, vagy nem jön közbe valami, jó távot mehetek. Időnként fékezni kellett, hogy tartsam a pulzust. A lábam jól bírta, a levegőt kényelmesen, majdnem gyalogtempóhoz mérten vettem. Egy kis görcs volt a jobb hajlíton, de fújt rá Ebola eukaliptuszt, és hamar elmúlt. Ettem a sót, ittam az izot, néha kólát, sört, kevés ropit, rendszeresen zselét. Valahol négy óra környékén az óra emelt ötöt a pulzusomon, és bár így is zsírégetésen voltam, de már nem kellett visszafognom magam. A tempó még egyenletesebb lett. Már számolgattam, hogy a végén hogy kezdjek el gyorsítani. Ebola meg Feri pedig számolgatták, hogy mennyit itttam-ettem, és rájöttek, hogy ez bizony kevés. Elkezdődött az itatás. Vagyis minden körben többbet kezdtem el inni, mint eddig. Talán ez volt az oka, hogy 4:36-nél beütött a krach. Amint kikanyarodtam a célegyenesből, és Ebola visszakocogott, négy másodperc alatt fordult fel a gyomrom. Lerogytam a fűbe, és sugárban jött ki belőlem az utolsó három kör extra folyadéka. Nyögtem, és hánytam, levegő után kapkodtam. Nagy nehezen feltápászkodtam, kaptam valakitől zsepit, hogy valamelyest rendbe hozzam magam. Remegett kezem és lábam, erőm elszállt. A pár perc elég volt arra is, hogy a lábaim bemerevedjenek, mint két tuskó. Nem sok kellett ahoz, hogy visszamenjek a rajtzónához. De lassan elindultam, és mire körbeértem, úgy döntöttem, még nem ülök le. Szóltam Ebolának, mi a helyzet, és most már csak szénsavas ásványvizet kérek, és csak kortyokban mérve. Kocogtam, sétáltam. Aztán kértem a vízbe egy kis citromlevet, ettől jobban esett. Erőm elhagyott, de mentem, hogy legalább hetven fölé kerülek. A hányáskor voltam 64 km-nél. Nehéz sztori, de megoldjuk valahogy. Valamikor 5:30 körül kicsit sétáltam Éva nénivel, beszélgettünk keveset. Elgondolkodtam, hogy Ő 12 órán van, az Ő korában... akkor megyünk szépen tovább, és nem nyekergünk itt kérem! Erőltettem magam, bár néha remegtem az energetikai csőd miatt. Az utolsó korben várt Ebola, bemelegítve, hogy körbejön velem. Nem lehet, nem etikus, tiltják a szabályok. Nem, mondta, megkérdezte, és mondták, jöhet. És jött. Párszor nógatott, alig bírtam a tempóját. A felénél éreztem, hogy nem csúszhatok ki az időből, hisz csak befejezett kört mérnek. Erőt véve magamon, elkezdtem belehúzni. Ebola elé kerültem, a főúton pedig elkezdtem a hajrá első fokozatát. Az óra felül csipogott, de nem érdekelt. Már semmi sem érdekelt. Ebola kiabált valahonnan hátulról, hogy toljam neiki. Kanyar, második fokozatot indítottam. Már fájt egy kicsit, de sebaj. S kanyar, mégjobban belehúztam, legalább büszkén fussak a célbe mielőtt feldobom a futócipőt. Átrepültem a szőnyeg fölött, és ezzel a lendülettel a sátrak mögötti kiserdőbe kocogtam, ahol körbe-körbe járkálva sejtszinten igyekeztem rendbehozni a létfeltételeket jelentő biokémiai működéseket magamban. Magyarán azon filóztam, hogy hányjak-e, vagy meghaljak, esetleg szétessek alkotóelemeimre. Elég hamar összekaptam magam, közben pedig Ebola is befutott. Még három perc benne maradt, de meglett így is a 73,04 km. És megnyertem a versenyt. Mámorító, végre ismét egy győzelem. Annyira az sem érdekelt, hogy baki volt. Most már ezt is megtanultam, megtanultuk, ki tudjuk elemezni. De erőm van, érzem, mit tudok. A masszíroztatás előtt Ferivel beszélgettünk, akivel több mindenben egyetértettünk. Jó volt a lábaimat átgyúratni, bár nem volt semmi baja. Enni nem tudtam, de ez egy pár óráig így is maradt. Folyadékkal igyekeztem pótolni a veszteséget. Az eredményhirdetés jó hangulatú volt, kaptam egy szép kupát, és érmet. 
Összességében elégedett vagyok. A tapasztalat kellett, de a jó futás is nagyon. A szervezés remek volt, le a kalappal. Szerintem ha több reklámot csinálnának, akkor még népesebb mezőny lehetne több távon is. Ebola pedig nagyon jó barát, hatalmas szíve van, nagy-nagy lelkesedéssel segített.

Az edzéseimet Lőrincz Olivér tervezi, Ő készít fel a versenyeimre.

A felkészülés, a versenyeken való indulás, sikeres teljesítés szükséges feltételeinek biztosításához támogatóim anyagi és tárgyi adományaikkal nagymértékben hozzájárulnak. Köszönet nekik!

A 2011. évi szezonban a SAUCONY nagyköveteként futok 

 ---

Arany fokozatú támogatóm:

 NatureArt Kft

Ezüstfokozatú támogatóm:

Győri Lions Alapítvány

---

Rudy Project

ETI-KÓD BT

Habsburg Eilika Alapítvány

Bronz fokozatú támogatóm:

Suli Sí Bolt

CONFORM'ABLE

---

 Zensah

Egyesületem:

 LÁSS Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete

Edzőm:

Lőrincz Olivér
 

---

Média támogatóm a

HUNRUN.COM

 Amennyiben felkészülésemet, edzéseimet, versenyeimet bárki támogatni szeretné, lehetősége van egyesületemen keresztül, mely mint közhasznú civil szervezet, erről adománylevelet tud kiállítani. A támogatásért cserébe megállapodás szerint edzéseimen, versenyeimen, média megjelenéseim során hordom a támogatók logoját, bannereket jelenítek  blogomon, beszámolóimban.
Bronz fokozatú támogatás: 25 000 Ft-ig
Ezüst fokozatú támogatás: 25 000 - 50 000 Ft között
Arany fokozatú támogatás: 50 000 Ft - 100 000 Ft között
Gyémánt fokozatú támogatás: 100 000 Ft fölött

Részletes tájékoztatást az alábbi e-mail címeken lehet kérni:
ezusthegyi@gmail.com
krisztina.vidacs@yahoo.com

A fent említett verseny hivatalos neve: 5th Tunis Athletics International Meeting
Ebből még nem derül ki, de ezen az egyhetes atlétikai versenyen (az ő szavaikkal élve) handycap sportolók indultak. A négyévenkénti paralimpiai játékokon megszokott 4 kategória: mozgássérültek, látássérültek, törpék (les autres), értelmi fogyatékosok versenyzőin kívül itt indultak és süketnémák is. Az elmúlt évekhez képest most jóval kevesebb jöttek el, főleg a tavaszi forradalom miatt nem mertek sokan ide utazni. Így idén 20 országból 250 atléta mérettette meg magát. Magyarországot én képviseltem a B2 (T12) kategóriában, és 5 000 méteren álltam rajthoz.
A versenyről három héttel korábban értesültünk. Ekkor derült ki, hogy kora tavasszal elvégzett orvosi klasszifikáció jelenleg nem érvényes nemzetközi szinten. Szükséges egy nemzetközi bizottság előtti megjelenés is. Ez viszont csak erre kijelölt atlétikai versenyeken lehetséges. Azonban mire hozzánk eljutott a hír, már az erre kijelölt európai versenyek lezajlottak. Így az esélyem, hogy a Londonba szóló kvalifikációs versenyek valamelyikén elinduljak, erre az évre majdnem elszállt. Maradt a tunéziai verseny, vagy utána sorrendben Columbia és Brazília, amire vajmi kicsi volt az esélye, hogy pénzt sikerüljön szereznünk.
Ekkor felajánlotta Miklósa Erika operaénekesnő, az Önkéntesség évének hazai nagykövete, egyesületünk támogatója, hogy segít a kijutásban, mert nem engedi, hogy az esélyek ilyen könnyen elszálljanak. Vagyis ha az orvosi papír megvan, a paralimpiai részvétel egyvalamin múlhat: megfutom azt a bizonyos 2óra 55 percet vagy sem. A bizakodás után azonban  kiderült, hogy a nemzetközi szervezet törölte a versenyen a szemészeti orvosbizottság részvételét, így már hiába volt bekarikázva a Frankfurt maraton az idei őszi versenynaptáramban. Csodával határos módon, és nagy szerencsémre a Magyar Paralimpiai Bizottság levelére, és talán a jótündérek közbenjárására, mégis összeállt az orvosszakértői stáb, és június 22-én jelezték, hogy örömmel várnak - MÁSNAP.
Egy nap maradt a pakolásra, repülőjegy beszerzésre, kiutazás szervezésére Bécsbe, kísérő-tolmács keresésére.  De minden minden időben meglett, tolmácsommal Petrával 23-án hajnalban találkoztunk a népligeti buszpályaudvaron. Nemsokára már emelkedtünk a bécsi reptérről, és megérkeztünk Tunéziába. Aznap elszállásoltak minket Tuniszban egy elegáns hotelban. Másnap egész napos procedúra keretében megvizsgálták a szemem, és estére átvittek minket Nabulba, 60km távolra egy tengerparti hotelba. Itt laktunk egy hétig. 26-án, vasárnap volt egy technikai megbeszélés. Ezen persze csapatvezetők, és edzők vettek részt, ahol a nemzetközi szövetség vezetője és a szervezők adtak tájékoztatást jó sok mindenről, ami minket nem igazán érintett. De sok-sok ismeretséget kötöttünk. Hétfőn pedig elkezdődött a háromnapos verseny.
Az én napom szerdán jött el. Ekkor rendezték az 5 000 méteres síkfutást. Tisztában voltam vele, hogy korom és felkészültségem miatt ezen a távon esélytelen vagyok, ám az orvosi vizsgálat csak versenyzés esetén érvényes. Éppen ezért ennek megfelelően alapos bemelegítés után úgy álltam oda a rajtvonalhoz, mintha én is az élvonalat képviselném. A világ legjobbja ebben a kategóriában, a spanyol fiú méregetett egy darabig, aztán a rajtpisztoly elsütése után elhúztak. Tudtam, ha a feléig nem köröznek le, akkor már nem lesz akkora szégyen. Ez sikerült. Aztán befutottam 18perc 56perc idővel, és megtudtam, az öt indulóbol a negyedik lettem. Vagyis nem utolsó, és ez azért jót tesz az ember lelkivilágának.
Aznap már csak bulizni volt este idő, együtt a marokkói csapattal, akik a versenyemet végigüvöltötték, úgy szurkoltak.
Másnap pedig hazarepültünk. Ez az első rész csupán egy rövid összefoglaló volt. Ugyanis rengeteg élmény ért, sok gondolat fogalmazódott meg bennem. Nem csupán azért, mert Tunézia egy más ország mint a mienk, mert nem Európa, meg arab állam, hanem azért is, mert a kulturális eltérések miatt számomra most volt szerencsém megtapasztalni, hogy miként viszonyulnak a sporthoz, miként viszonyulnak a hátrányos helyzetűekhez, és a parasportolókhoz. Ez önmagában egy következő bejegyzés témája lesz. Ezen kívül az ottlétünk nem volt éppen kalandokban szá, tehát azokról is fogok írni egy harmadik bejegyzésben.