Ezüsthegyi Kabóca fut

Április 16-án rendezték a Fuss a fényben! futógálát a Margitszigeti Atlétikai Centrumban. Az Önkéntes Fiatalok Világnapja keretében került sor rá, ennek megfelelően rengeteg, igen lelkes fiatal segítette a lebonyolítást, szervezést, és segítettek a főleg látássérülteknek a futógálán. Több civil szervezet, sok ismert közéleti személy volt jelen, a zenét pedig a sérült emberekből álló Nem adom fel! együttes szolgáltatta. Volt közös bemelegítés, volt falmászás, kerekesszékes akadálypálya, tandembiciklizés, futásban pedig 4x400m-es vegyes váltó és Cooper-teszt verseny. Volt celebváltó, ahol a vak és látássérült futókat neves személyek vezették. Ezután következett a Cooper-futás. A nap végén eredményhirdetés is volt, ahol értékes ajándékokat adtak át a versenyeken helyezést elérőknek.
Én a LÁSS-sal, a Látássérültek Szabadidős Sportegyesületével voltam jelen a gálán. Jó sokan jöttünk el, kuksik és segítők egyaránt. És ugyan kaptunk nagyon szép rendezvénypólót, többségében a csorda összetartozását jelezve, egyesületi pólónkban vettünk részt.  Kitűntünk a sok LÁSS-os pólóval a tömegből. A Suhanj! Alapítvány is képviselte magát a rendezvényen.  Én erre a hétvégére terveztem egy erős Cooper-futást. Hogy szabadon futhassak, és mégse történjen baleset, a rendezőkkel abban maradtunk, hogy mivel kísérőm ilyen tempóhoz nincs, ezért a legkülső, 6-os pályát szabadon hagyják, és ezen nyugodtan körözhetek. Nagy lendülettel kezdve, és azt egész jól tartva, a 12 perc letelte után 3263 métert számláltak nekem. Ennél többet akartam, de nem sokat gyakoroltam ezt a távot, jobban nem mertem elereszteni magam, nehogy a végére ne maradjon erő. De egyenletes lett a tempó és a pulzus, ez volt a lényeg. Ezzel begyűjtöttem az első helyet a számban, nem csak magamnak, hanem a LÁSS dicsőségére is. És ez volt a legfontosabb. Az egyesület még elhozta a második helyet a váltóban, és kedves elnökünk Judit lett a női Cooperben az ezüstérmes. Így egészen jól szerepeltünk. A hangulat nagyon jó volt, az idő is kegyes volt hozzánk, a befutócsomag is szép volt.  

Késéssel ugyan, de végre megjelent a várt hír a Nemzetközi Paralimpiai Bizottság honlapján: a 2012. évi londoni paralimpiai játékokon maratoni futásban a B1 és B2 kategóriában indulhatnak a látássérült futók. Mivel én a B2 kategóriában kaptam meg a nemzetközi versenyengedélyt, ezért számomra ez pozitív hír. Az orvosi klasszifikáció után még egy akadály elhárult, hogy folytathassam a felkészülést, hogy elérjem (az egyelőre még ki sem hirdetett) kvalifikációs időt, illetve annál jobb eredményt. Ezzel meglenne az esélyem, hogy jövő nyáron ott lehessek a Játékokon. Most azonban készülni kel, edzeni, hogy a maratoni távon minél jobb időt fussak. 

Már tavaly ősszel célkitűzés volt az idei kisbéri verseny, és a jó időeredmény elérése. A téli alapozás is jóformán erről szólt. A Duna menti verseny az utolsó felvonás volt a felkészülésben, és az ottani hibák fontosak voltak a mostani verseny során. Az utolsó hétben jóformán már csak lazább futásokat kaptam Olivértől, egy-egy gyorsabb betéttel, amúgy "szokni a jót". Viszont a versenyen erről szó sem lehetett. Fontos volt a nyugodt, de egyenletes futás.
Pénteken utaztunk le a verseny helyszínére. Kriszti, Imola, kedvesem édesanyja Ági néni, és Kerekes Csabi barátunk jött. A szállás a versenyközponttól-rajttól talán ötven méterre lehetett, ez volt a legideálisabb. Kényelmes apartman, elég olcsó, nagy fürdőszobával és jól felszerelt konyhával. Csabival kocsival végigjártuk az útvonalat, hogy tudja, hol is fogok futni. Én már futottam itt tavaly, de azért nem ártott átnézni a terepet. Így most sokkal hullámosabbnak tűnt, mint emlékeimben. Megmutattam a közbülső frissítőpont helyét is, Csabi itt fog segíteni. Este még kimentünk futni egy átmozgató edzésre, innen pedig egyenesen a tésztapartira állítottunk be. Rajtam a LÁSS Vak sportoló trikója, csak hogy érzékelje mindenki, hogy miért is a segítség. Utána otthon összeállították a másnapi frissítésemet, a leírt forgatókönyv szerint. Mikor, melyik alkalommal ki mit ad enni-inni, mit ad a kezembe. Még sok evés-ivás, hogy legyen energiatartalékom másnapra.
Ebola barátunk már korán telefonált, hogy Komáromban nem várta meg a csatlakozás, pont nem ér oda a rajtra, de nem baj, a fontos, hogy eljön, vigasztaltam. A rajtba fél órával előtte mentünk ki. Beöltözve érkeztem, csak egy kabátot kellett ledobjak. Mérlegeltünk, ekkor teljes felszereléssel 56 kg voltam. Gyors csók Krisztinek, Csabi elindult ki a pályára, mi futók pedig beálltunk a rajtkapu alá. A Himnusz meghallgatása utána Jenő visszaszámolt.

 A verseny

Nem volt idő meghatódni. Az elején nyugodt tempóban nekivágtam az élen, együtt Pető Istvánnal és Pula Tamással. Aztán elértem a pulzus szerinti célzónát, és hagytam, fussanak csak. A város széléig még vagy négyen-öten előzhettek, de ezzel nem foglalkoztam. Csak a pulzussal. Jó idő volt, hűvös, de nem hideg. Szép volt a vidék, nyugalom, csend, magamban futottam az úton. Az emelkedőket még visszafogtam, a lejtőkön sem rohantam el. Csabinál ittam, átvettem a kis kulacsot, hogy menet közben kortyoljak. Már bőven Bakonysárkányon jártam, mikor jöttek szemben a többiek. Na, akkora előnyt nem szereztek, gondoltam, de nem foglalkoztam ezzel, csak megállapítottam. A fordulónál a tervezett banán-kóla kombó, és gyerünk tovább. Közben kortyoltam a saját izo italomat. Ezzel minden rendben lesz. A szembe futóknak szurkoltam, visszaköszöntek. Ez nagyon jó a körversenyekben, ez a hangulat, közösség, ezt szeretem nagyon. Csabinál zselé, ivás, és kulacscsere. Bemelegedtem, mentem volna, de a tervezett pulzus miatt visszafogtam magam. Meglátjuk, milyen lesz az első kör. A város előtt már hallottam messziről Ebola kolompját, tudtam, megjött a mester, a hangulatfelelős, a vezérszurkoló!Kisbéren Kriszti várt a sótablettával, meg az innivalóval, és mondott egy köridőt, amiről tudtam, fals, mert az én órám még nem csipogott. Nem vettem fel.
A második kört már kiegyenlítettebben futottam, az emelkedőn nem vettem annyira vissza, csak a tetején csipogott az óra, de tudtam, a lejtőn majd visszaesik. Így taktikáztam végig. Csabinál várt a hír, hogy valóban én tudtam jól a köridőmet. Ekkor már Ebola is ott volt, ettől fogva ketten segítettek itt, és nem csak etettek-itattak, hanem biztattak, üvöltöttek, kolompoltak, verték még a szemeteshordót is! Sárkányon láttam, hogy annyira még mindig nem húzott el az eleje, de arra is rájöttem, hogy a pontokon már visszaelőztem másokat. Lényegtelen. A második körben csak folyadékspórolást rendeltem el a sok pisilés miatt, és kértem a sóadag emelését. Kriszti így két tablettával várt. A harmadik kör nyugodtan zajlott, megtudtam, már a harmadik vagyok. Hát ez még mindig nem tudott nagyon érdekelni, viszont az órám rendetlenkedett. Valószínűleg a pulzus jeladóval volt gond, mert ugrált, és rendszeresen abnormálisan magas, vagy alacsony adatot mutatott. Szóval mostantól érzésre kell fussak. Mint utólag kiderült, jól csináltam, nem rohantam el, kicsit vissza is vettem emiatt. A negyedik körben már leköröztem néhány versenyzőt, és az egyik sporttárs ekkor jelezte, őt éppen előzöm, merthogy ő a második. Kicsit meglepődtem. Azután utolértem Pula Tamást is, aki mondta, Pető Pisti kiszállt, mostantól én fogok vezetni. Kicsit mentem mögötte, hogy törje a szelet, de éreztem, hogy most vaolóban le fog esni a pulzusom, ezért óvatosan, de egyenletesen eljöttem Tőle.
Az idő számomra ideális volt, szemben a tavalyival. Gyenge szél volt csak, így egyik irányba valami hátszél még maradt, visszafele pedig nem volt küzdelmes a szembeszél, inkább kellemesen hűtött. Viszont a gyomrom kezdett tiltakozni a sok űrhajós kaja ellen. Az izo még elment, de a szeletek már nem csúsztak olyan könnyen, a zselé pedig egyre gusztustalanabbá vált számomra. Édesanyám húslevese üde színfolt volt, imádom futás közben. A tartalékból pedig előkerült a sör, a csodafegyverem. Keserű, megböfögtet, és pont ez kell, nehogy leálljon az emésztésem, vagy ha már leállt, elinduljon. 
Az ötödik körben jött a hasgörcs. Nem durván, de jelentkezett. Kicsit pipa lettem, mert most frissítek szépen, a tartásom jó, beledőlök a futásba, só bevitel rendben, folyadékbevitel rendben, nem is rohantam el. Sebaj, végig kell csinálni. Egyébként is, az ötödik kört olyan tartalékolós-pihenősnek szántam.  Kezdtem keresni azt a dőlésszöget, ahol még nem görnyedek, de enyhítem a sajgást, és eltalálni egy olyan tempót, ahol még nem rándul össze a hasizom, de nem is sétálok, hanem tudok futni. Néha belegyalogoltam, két-három másodpercre, és abból kezdtem kigyorsítani, így lassan meglett az ideális sebesség, ritmus. A hatodik kört még mindig az élen kezdtem. Ekkor már tudtam, hogy nem lesz meg a nyolc óra, nem lesz meg a nyolc-tizenöt sem, de legalább nyolc-harmincon belül kell jöjjek, és esetleg nyerni sem lenne olyan rossz. Kárpótolna a tervnél gyengébb időeredményért.
Kriszti és Csabi is jelezték, hogy magabiztosan vezetek, toljam neki. Ekkor már egyenletesen, de gyorsítottam. Azonban nem akartam úgy járni, mint tavaly, mikor az utolsó félkörben rogytam meg. Ekkor már megszabadultam a kiskulacsoktól, szabadon mentem. Sárkányon elköszöntem a ponton, elkezdtem tempót fokozni. Csabiék üvöltve-kolompolva vártak, ittam egy keveset, és ekkor már rohantam. Mondták, stabilan vezetek, tojam neki. Aztán utolértek kocsival, rázták a kolompot, én meg zavartam el őket, ne zavarják meg a ritmusomat. Kisbéren pacsiztam a polgárőrökkel, akik vigyázták a forgalmat miattunk reggel óta, aztán elkezdtem meghúzni. A célegyenes előtt egy lendületes sprint négy percen belül, Ebola kolompolt, a többiek üvöltöttek, én meg nem láttam, hogy a célszalag az célszalag, nem akadály, így majdnem kikerültem, de Kriszti kiabált, én pedig átrohantam rajta, ahogy illik. És így sikerült, megnyertem ezt a rangos és hírhedten nehéz versenyt. Nem ezért jöttem, de mégis sikerült.
Ági néni kijött Imolával, aki kapott azonnal egy puszit, Ebola is megölelt, aztán Kedvesem nyakába borultam, és a meghatottságtól kicsit elsírtam magam. Aztán képek, csoportkép így is, meg úgy is. Kaptam egy dzsekit, ne fázzak. Mérlegelés, és megdöbbentő, hogy 3,5 kg leesett rólam. Na, ezt még ki kell elemezni. Gyors telefonok haza, pár rokonnak, és persze elsőként Olinak, a mesternek. Elárulom: gratulált, és az öröm érződött a hangjában. Ő az idővel is elégedett volt: 8óra 28perc 51másodperc lett.
A gyomromat helyre kellett hozni, de egyébként is, kicsit ünnepeltünk. Ági néni és Imola visszamentek a házhoz, mi pedig beültünk a szomszédos Samu kocsmába. A sör keserűje, habja kellett, meg egy kevés Unicum, amitől belül minden rendbejött. Koccintottunk, vigadoztunk, a helyiek is tudták, hogy én vagyok az idei győztes, meg volt internet, hogy Kriszti gyorsan feltehesse a híreket.
Később még futottam egy adagot Szabó Zolival, akivel lehet interjút olvasni a Spuri magazinban, aztán később megváram Gyurján Tomit is, kifutottam elé, és együtt jöttem be Vele.
 

Gondolatok

Nemsokára lesz két éve, hogy elkezdtem futni. Most, Kisbéren fogadtam el magamban valamit, amit eddig agyilag tudtam - de szívemmel még nem. Azt, hogy az ultrafutásra lehet készülni fizikailag, sok-sok edzéssel, lehet készülni mentálisan, fejben. Azonban a szervezetet meg kell tanítani az ilyen időtartamú terhelésre. Vagyis ezeket az ingereket csak versenyeken lehet megtapasztalni, és felkészülni is csak versenyen lehet erre. 
Egy versenyen a helyezés relatív. Én csak az idővel tudok versenyezni. Mert a többi futó, vagy pozitív értelemben leírva: ellenfelek futása határozza meg a végeredményt. És mivel az ultrafutásban bárkivel bármi történhet, ezért az esélyek latolgatása is reménytelen. A pályán dől el minden, és csak az utolsó pillanatban. Akkor, amikor átfutunk a célvonalon. 

A felkészülésemet és a versenyzésemet támogatta:

NatureArt Kft

Rudy Project Magyarország

Eti-Kód Bt.

Suli Sí Bt - a Com-formable talpbetétek forgalmazója

Best Fit Solutions Kft - a Zensah kompressziós ruházat forgalmazója

Eddig már többször olvastam (helyesebben Kedvesem olvasott fel) cikkekben a kompressziós zoknikról. Ezen írásokból alább linkeltem, így több fontos információt lehet ezekről megtudni. Engem is érdekelt, de nem volt reális, hogy a sok-sok kiadás mellett a közeljövőben kipróbáljam, vagyis vegyek egyet. A téli alapozás során kaptam tesztelésre, kipróbálásra egy Zensah kompressziós szárat. Miben is különbözik a zoknitól? A nevében. Ez egy bokától térdig érő szár, a lábfej része hiányzik. Miért előnyös? Mivel a zokni legkényesebb része pont a lábfej, így itt már régen elkopik, elszakad, mikor a lényeg, a kompressziót végző szár még ép lenne. Ráadásul zoknit többfélét használok. Attól függően, hogy milyen cipőben, milyen terepen, milyen időjárási viszonyok között megyek futni. Hosszabb futás, vagy rövidebb, edzés, vagy verseny, ez mind befolyásolja, hogy mit húzok a lábamra. Egy kompressziós zokni viszonylag drága, tehát minden igényt kielégíteni nem éppen az én anyagi lehetőségemnek megfelelő. Éppen ezért kapóra jött a szár, amiről előtte nem hallottam. Valószínűleg nem is néztem utána alaposan. Viszont itt volt a lehetőség a próbára.
Első alkalommal nem éreztem, hogy olyan szoros lenne, mint képzeltem. Aztán két kört mentem a szigeten, és utána kezdtem érezni a hatását. Még fél órát hordtam, és már tudtam, hogy regenerálódásra biztos kiváló. A következő két hétben futottam benne két órát is, és ekkor már a futás közbeni hatása is érezhető volt. A vádlimat összefogta, a fáradás során addig érzett izomrezgés elmaradt, lassabban éreztem a kimerültséget a lábszáramban. Mikor visszaadtam, jöttem rá, milyen jó volt. Főleg hosszabb futások után éreztem, hogy elnehezülnek a lábaim, éjjel pedig ismét jelentkeztek az aktív pihenés kellemetlen érzései, többször okozva álmatlan fél éjszakákat.
Ekkor keresett meg ismét a fenti szárat próbára biztosító cég, a Best Fit Solutions Kft, a Zensah kompressziós ruházat forgalmazója, és vállalta, hogy támogatja az edzéseimet, versenyeimet. Biztosított szárat, illetve kompressziós pólót is. Ez utóbbiról még nem tudok sokat írni, mert éppen az első tapasztalataimat szerzem róla. Viszont a szár a 2011. évi Kisbéri 100 kilométeres versenyen bebizonyította, hogy érdemes viselni. Az edzettségemtől függetlenül is végig könnyű maradt a lábam, nem jelentkezett az izmok elnehezülése, és miután a verseny után is rajtam maradt egy-másfél órán keresztül, végre úgy éreztem, hogy egy hosszabb futás után sem feltétlenül kell birodalmi lépegetőként közlekednem, és nem kell fél éjszakán át nyögnöm. Sőt, másnap a buszos-babacipelős hazautazás sem okozott kihívást.
Ajánlott cikkek a témában:

oliworld.hu

Edzésonline

Edzésonline teszt

Toti Sport

Már egy éve felmerült, hogy valamilyen talpbetét nem ártana a futócipőimbe, az azokhoz gyárilag adottakon kívül. Egyrészt, eléggé karikalábú vagyok, ehhez eléggé erősen szupinálok is. Ez pedig együtt járhat azzal, hogy idővel kezdenek a szalagjaim túlterhelődni, emiatt fájni. Ez pedig nem kényelmes, így nem élvezetes futni sem. A másik ok, hogy egyre többet kezdtem el futni aszfalton. Az első százasom pont Kisbéren volt tavaly, ami után a talpam, bokám, és a térdem is eléggé kikészült. Ennek köze lehetett az ütemes, kemény kalapácsütésekhez, amelyeket a flaszter okozott. Mivel az idei szezon leginkább országúti, utcai versenyekről szól, emiatt az edzések nagy része is, egyre égetőbb sürgősségűvé vált a kérdés.
Tavasszal a jószerencsém és a baráti közreműködés összehozott a Suli Sí Bt-vel, a COMFORM'ABLE talpbetétek forgalmazójával, akik megtámogatták az edzéseimet és versenyeimet egy ilyen betéttel. Alig egy óra alatt készítették el a lábamról levett minta alapján, aztán beleszabták a futócipőmbe. Az első futásnál kicsit nehéznek éreztem, de a második szigeti belső kör után rájöttem, hogy meg tudom szokni az érzést. A betét maga viszonylag merev, van súlya is, ám erős a merevítése, és nagyon jó a csillapítása, ráadásul ott, ahol a legtöbb cipőnek nem jellemző: elöl. Én a sarkam alig használom futás közben, és a legtöbb cipőm hátul még szinte új, elöl viszont már elkopott, eltapostam. Ezzel a betéttel elő tudtam venni egy több, mint 1500km-et futott lábbelit, amit már csak laza kocogásra vittem ki a rekortánra. A betét annyit javított a használhatóságán, hogy szerintem még egy 500km-et tudom használni edzéseken. A sarkam is nagyon jól megtámasztja, és érezhető a boltív megtartása is. Egy érdekes érzés, hogy az első talppárna és a lábujjak között elég határozott, így talajfogásnál és elrugaszkodásnál sem erőltetem a lábujjaim, ezek nem fáradnak, hosszabb futások után sem kezdenek görcsölni.
Mindenkinek jó szívvel tudom ajánlani a Komjádi Uszodánál lévő üzletet, és terméküket.