Rájöttem, valószínűleg elég későn, hogy az év nem január elején kezdődik, és nem december végén ér fejeződik be. Legalábbis nem a számomra. Nem. Az év az alapozással kezdődik, és az utolsó versennyel végződik. Az alapozás pedig nagyban függ attól, hogy mit is kívánok a következő évben teljesíteni. Az előző két alapozás mind-mind ultráról szólt. Előbb a CCC volt a célverseny, annak teljesítése, aztán pedig a 100km síkfutás, és a lehető legjobb eredmények elérése ultrában. Mégis, az évet a Frankfurt maratonnal zártam. Két hét pihenőt kaptam Olitól. Ebbe bele kellett férjen a költözés Pestről Úriba, és itt a berendezkedés. És természetesen az itteni életbe való belerázódás, az utazások megszokása.
Aztán belevágtunk az alapozásba, vagyis ezzel elkezdődött az új év. Ez az év pedig a maratonokról szól, és a legfontosabb maratonról: a Londoni Paralimpiai Játékokon való futásomról. A téli edzés ennek megfelelően valószínűleg más lesz, mint az eddigiek voltak. Igaz, hogy két heti programom van meg, de látom, hogy a pulzushatárok is másak, és gyanítom, hogy a tornatermi keresztedzések is másak lesznek. Sajnos, erre még pár hetet várni kell, mert valószínűleg addigra lesz kész a saját kis tornatermem.
Addig is a futások mennek, itt, Úri határában, vagy a Gomba felé vezető műúton. Síknak nem eléggé sík, szintesnek sem eléggé szintes, terepnek sem eléggé terep, és az aszfaltozott műút sem olyan tökéletes. Mondjuk a Kisbér és Bakonysárkány közötti út kicsit jobb, ha ez mond valakinek valamit. Azért én elégedett vagyok. Jó levegő, a kert végében a nyílt határ, két perc alatt kint lehetek a faluból, este pedig már nyugalom. Néha kétszer futok el Felsőfarkasdig, és nem jön autó. Az emberek köszönnek, mások is futnak, a néhány szabadon lévő kutya sem harap, csak vidáman fut velem egy keveset. Úgy érzem, megtaláltam az igazi jó helyet, ahol nem csak élhetek, de edzhetek is kedvemre.
Persze, nem fenékig tejfel az élet. Mondjuk a kazán miatt eleve ötkor-hatkor kelek, de ekkor kell menjek futni is, mert aztán menni kell dolgozni. Ha mégsem fér bele a hajnali edzés, akkor bizony az este tízes hazaérkezés után kell nekivágnom a műútnak. A határba azért éjjel nem megyek ki. Még. De majd később meglátjuk. Szeretném, ha jobban megismernének, és senki sem nézne rám gyanakodva, mit rohangálok éjjel lámpával a földje mellett. És még a környéket is meg kell ismernem. A minapi eltévedésem jól sült el, csupán Pándig sikerült eltekeregnem. Vissza már műút, előbb Kévéig, onnan kis stop Gombára, onnan megint futva. Így is 32 km lett a vége, és pont sötétedés előtt érkeztem haza. Egyébként pedig muszáj jól befutnom mindent, hogy tudjam, merre induljak egy másfél, két órás futáshoz, milyen terepviszonyok vannak. A táj pedig gyönyörű, néha pampa, végtelen határ, néha dombos, ligetes völgyekkel, szelid hajlatokkal. A felfedezés öröme pedig majdnem minden nappali futásomon elkísér.