Futni, futni, futni vakon bele... a vakvilágba. Vagy akár azt is írhatnám, hogy futni, néha kockáztatva, a saját testi épségem kockáztatva, hogy nem veszek észre valamit időben. No, azért ennyire nem veszélyes a dolog, de volt már rá példa, hogy összeütközésbe kerültem valamivel. Mégis, ha belegondolok, ahhoz képest, hogy mostanra már talán csak 30%-a maradt meg a látásomnak, elég magabiztosan futok. És mindig olyan helyen, és olyan tempóban, ami még biztonságos, de legalábbis annak a határán, azt nem lépve át. Ez azért nem egyszerű, hiszen nem futhatok bármikor és bárhol. Mindig meg kell választani a megfelelő helyet. Ezt, és az adott napra kiadott edzésprogramot összehozni, elég komoly kihívás. Nekem nem az a visszatartó erő, hogy hideg van, esik, havazik, éjjel van, túl korán, vagy túl későn. A nehézség, ha ragyogó napsütés van, ha ideális az időjárás, amikor sokan mennek ki a szigetre futni. Mikor a legjobb? Mondjuk behavazott sziget este tíz után, mikor a fehér háttér előtt mindent viszonylag jól látok, és csak a legelszántabbak jönnek ki, őket is időben észreveszem.Vagy terepen, ha havas a táj, de nem süt a nap, esetleg jó erős köd van... ez a kedvencem, legalábbis futás szempontjából. Mert persze a kevés látással is szeretek gyönyörködni a tájban, ez pedig ilyenkor nem lehetséges.
A sík futás számomra a szigetet jelenti, a külső rekortán kört, vagy a belső aszfalt utat oda-vissza. Ez a síkfutás. Kettő-három-négy-öt kör, közben relaxálok, vagy mondjuk úgy, hogy lemegyek alfába, de még másképp, alszom, bóbiskolok futás közben. Mégis tudok figyelni magamra, a környezetemre, és csak a pulzusmérő csipogása zökkent ki a nyugalmi állapotból. Persze, mikor forgalmasabb alkalom van, akkor nem tudok ellazulni, folyamatosan figyelni kell a többi futóra, a sétálókra, a kutyákra, bicósokra, gyerekekre, úthibákra. De van, mikor csak az enyém a sziget, egy lélek sincs sehol, és akkor valóban csak arra figyelek, hogy számoljam a köröket, és körváltáskor ne felejtsek el részidőt nyomni az órán.
A terepfutás, az teljesen más. Ez a kedvencem. Szívem szerint csak hegyen, erdőben futnék, de nem tehetem. Csak itt versenyeznék, de ezt sem tehetem. Mégis, mikor tehetem, irány a hegy, az erdő, futás, futás. Emelkedők, izzadás, léptek szaporázása, síkabb részek, megpörgetve, suhanni a bokrok, fák között, benne a tájban, lejtő, ahol megereszthetem magam, meredek lejtők, ahol edződik a combom, ahogy fékezem magam. Kanyarok, illatok, erdei neszek, egy-egy terep- vagy tájfutó sporttárs, kiránduló, kutyasétáltató, bicós, és az erdő, a terep, a kövek, a fák, minden, amitől szeretem ezt a közeget. Szívem csücske a hosszabb futás, vagy ahogy néha érzem, a futva túrázás. Több motyóval, benne enni-innivaló, és néhány fontos apróság, és elindulva egyik helyről, megérkezve harminc-negyven kilométer után egy másik helyre. Csodálatos dolog, átsuhanni ekkora távon. Van, aki azt mondja, rohanás közben nem is lehet élvezni a természet szépségét. Ezt cáfolom. Így, vakon is. Ahol van kilátás, ott bőven van lehetőség nézelődni. Sőt! Mióta futok, rájöttem, hogy milyen szép így. Nem több, nem kevesebb, csupán másmilyen. A táj gyorsabban változik, jobban lehet érzékelni a domborzat változásait, a növénytakaró váltásait, a mikroklimatikus eltéréseket. Nem hiszed? Próbáld ki. Ha a piros jelzésen futok le Jánoshegyről Makkosmária felé, a Virág-völgynél érezni a hirtelen hűvöset. Gyalog nem vettem eddig észre ilyen erősen. A többi hely? Menj, próbáld ki magad is.