Ezüsthegyi Kabóca fut

Ez a verseny nem volt tervben. A március 13-i vasárnapra Olipapától egy négy órás futást kaptam, aszfalt, nem baj, ha dombos. Pár napig vártam, hátha valaki társul mellém, aztán tervezgetni kezdtem, merre is fussak ennyit. Szerdán jött az ötlet, inkább induljak el ezen. Olitól gyors módosítást kértem az előtte lévő napokra, és a versenyre is. Kisbér előtt egy nagyon jó rutinszerzés, erőpróba, teszt, nevezzük, ahogy akarjuk.
Esztergom vasútállomásáról tempósan átsétáltunk Kedvesemmel Párkányba, ahol segített a nevezésben, összepakolásban. Sietnie kellett, hogy vonattal visszaérjen a Nyugatiba, onnan pedig Vácra, a célba. Emiatt lemaradt a rajtról, és kérdéses volt, odaér-e a befutómra. Párkányban találkoztunk Steve-vel, nagyon örültünk egymásnak. Kriszti a gondjaira bízott, ha nem tudok tájékozódni, akkor segítsen. Steve megígérte, és minden egyéb segítséget is felajánlott. Aranyszívű ember.
A rajt a Városháza előtt volt, menetrendszerűen húsz perces késéssel. Garantált, hogy nem késsük le a rajtot. Nagyon erősen sütött a nap, és erősen fújt a szél. Majd meglátjuk, mennyit segít, és nehezít. Kisbér úgyis szeles pálya. Aztán eleresztettek minket, és nekiiramodtunk. Rendőrautó vezetett minket a város széléig. Steve előttem, aztán mellettem, kicsit elmentünk. Csatlakozott Babinyecz Tomi is, akivel ekkor mutatkoztunk be egymásnak. Már látott engem, én persze őt nem, de a nevét ismertem eredménylistákról. Elléptünk Steve-től, és jó tempóban iramodtunk neki, kellemesen beszélgetve. Ennek megfelelően kicsit felment a pulzusom, de egészségesen, nem volt ebből baj. Egy óra után 13,5 km-nél voltunk. Gondoltam, kicsit spórolni kellene, nem ez a célverseny, de azért mentünk tovább együtt. Dolgom akadt Letkés után, kiálltam, Tamást előrezavartam, hisz ez verseny, nehogy má' rám várjon, hogy néz az ki. Kényelmesen végeztem, nekieredtem megint, most már inkább saját tempómban. Sokáig láttam, még így majdnem vakon is, a fehér póló ott futott pár száz méterre előttem. Dombok, kanyarok jöttek, Tamás eltűnt a látóteremből. Szép volt az Ipoly völgye, magamban, saját, bár erősebb tempóban élveztem a haladást a csodás tájban. Volt nálam 1,5 liter izo, lassan iszogattam, a pontokon még hozzáittam, és kértem valami sósat is, de hiába, nem igazán volt nekik. Sós volt, de csak nevében, az a kréker keksz nem sok NaCl-t tartalmazott. Szob végefelé lenyomtam egy szeletet, Zebegény után meg egy zselét. Ekkor kezdtem el érezni előszr a már ismerős hasfalgörcsöt. Semmi gond, kitornászom, kilélegzem, megoldom. Most nem jött össze. Futás, görcs, légzés leáll. Kis séta, megint futás.... így értem Nagymarosra. Nem volt só, nem volt igazán sós sem. Már tudtam: sóhiány. Sok volt a ruha, nagy a meleg, a szél leginkább hátulról fújt, így nem hűtött. Izzadtam, nyakam, karom fehérlett. Ezt elszúrtam - bár inkább ezt, mint fontosabb versenyen járjak így. Ezért jöttem.... így utólag. Verőce után már szenvedősebb volt, tudtam, nem lesz meg a 4:30, és tudtam, már egy ideje, hogy Tamást sem fogom tudni befogni. Lényegtelen, végignyomom, ha nem öl meg, akkor épít. Tapasztaltam, szenvedek, végigcsinálom. Vácon már a tömeg is akadályozott a parton, még tudtam volna jobban is futni, de ilyen szemmel nem álltam neki cikázni a sok gyalogos között. Feltereltek a partról, meredek utca, megint terelés, még meredekebb. Rendben, ez jobban megy, hegymenet, ezt szeretjük. Még megeresztettem a végét, a kis téren kiabált Kedvesem, hogy vigyázzak, parkolásgátló. Kicentiztem, ahogy utána mondták, pár szívinfarktust majdnem okoztam a nézőknek. Második lettem, 4:40-nel. Ölelés Krisztinek, gratulálok Tamásnak. Célfotó, és már jön is Steve, két perccel mögöttem, meg a következő versenyző is. Hú, ha még öt kili, akkor lemaradok a dobogóról is. Steve megölel, láthatóan fáradt, de neki ez már a második napja volt, nagyot ment.
Jóval később eredményhirdetés a tornateremben, ajándékok, érmek, fotók, taps, aztán rohantuk, hisz kisbabánk várt itthon.
A pálya csodaszép helyen ment, az út jó volt. Én úgy érzem, jelölés-irányítás is rendben volt, ha vakon sem kavartam el. A pontőrök egy része nem igazán állt a helyzet magaslatán. Nem mindig tudták, milyen távnál vannak, mennyi eddig, mennyi ezután. Többször volt, hogy mikor érkeztem, akkor álltak volna neki izot készíteni, vizet tölteni... nem szeretek álldogálni. Nem volt igazán sós kaja, ez az én bajom, de egy futóversenyen elég fontos lenne. Szerintem. Összességében jól éreztem magam. Pont ilyenekre van szükség a célversenyhez.