Az álom kezdete
Mikor már elkezdtem futni, Kedvesem rengeteget mesélt az UTMB-ről, és így a CCC-ről is. Akkor az ilyen versenyek, mint a Terep Százas, meg a Piros 85 is elérhetetlen messzeségben voltak. A Mont Blanc körüli futóverseny arról szólt, hogy 2009-ben ott izgultunk a net előtt, hogy hazánk lányai-fiai miként küzdenek meg a tereppel, magukkal, az idővel. Pedig ekkor már készültem a Pirosra, ami elképzelhetetlennek tűnt - öt hónap futás után ekkora távnak nekivágni, terepen... szóval ezen az augusztus végi hétvégén bőszen szurkoltunk. Annyira elképzelhetetlen volt, mint a Forma1 futamokon való indulásom. Majd egyre közelebb kerültem a P85-höz, és ekkor már volt, aki megkapisgálta, hogy mit szólnék... semmit, hesegettem el mindig. Persze, majd egyszer, de az még soká lesz. Aztán végigfutottam a 88,5 kilométert is. Elégedetlen voltam azért, mert nem futottam ki azt, ami a lábamban, szívemben, tüdőmben volt, de elégedett voltam, mert a felmerült problémával együtt is teljesítettem. Na ez volt az a pillanat, ahol akaratamon és tudtomon kívül eldőlt a sorsom. Nem bánom. Aztán a hátam mögött szervezkedés kezdődött, hogy gyűjtsenek számomra, lámpára. Egy csodalámpára, hogy télen-sötétben is tudjak edzeni. Az adakozás hatalmas volt, és nem csupán lámpára tellett belőle. Egyre több felszerelést tudtak venni, és meglett az összeg a CCC nevezésre is. Mikor megtudtam, sírtam, nem akartam elhinni. Pedig muszáj volt. És ott Kevélyen, a kunyhónál nem csupán a lámpát, a szép szavakat kaptam. Csanya felajánlotta azt a plakátot, amit magának vett, hogy inspirálja magát az UTMB-re. Rajta a jószívű futók aláírásával. Most már engem kellett, hogy inspiráljon. A sorsom eldőlt.
A felkészülés első része - téli alapozás
Ez a tél másról sem szólt, mint a CCC-ről. Videók, képek, beszámolók, nevezés, tanácsok, beszélgetések, térkép tanulmányozása. Ez a felkészülés fejben zajlott. De kevésbé sem volt fontos, mint a fizikai. Hetente kétszer izzadtam Olisulin. Igyekeztem fürgébb, szorgalmasabb, buzgóbb lenni másoknál. Nem azért, hogy megmutassam Nekik, nem azért, hogy kitűnjek, hanem mert tisztában voltam azzal, hogy nagyon kezdő vagyok, fizikailag, állóképességileg. Hogy számomra a teljesítés erkölcsi kötelezettség. Sok oka lehet a feladásnak, de az elvégezhető munka hiánya nem lehet ezek között. A heti öt-hat futás egy része a szigeten zajlott. Hajnali kelések, sötétben-hidegben körözés a fagyott rekortánon. Mikor már nem bírtam a hideget, akkor eszembe jutott a cél, a hangulat, ami átjött a filmekből. Ezért már megérte. Kemény tél volt, hidegebb-havasabb a megszokottnál. És így is, heti több alkalmat muszáj volt terepen edzenem. Mivel nem tudtam annyi váltás ruhát, cipőt magammal vinni futásaim során, ezért Kedvesem ugyanolyan nehéz feladatot vállalt, hogy segítsen. Jött velem Normafára, átöltöztem, elmentem másfél, két és fél órát futni, persze sötétben, munka után, hidegben, havazásban, ónos esőben. Ő addig lement a Mammutba, aztán jött vissza időre, hogy legyen meleg, száraz ruhám, cipőm, innivalóm, gyors ennivalóm. És mentünk haza. Sokszor. Nagyon sokszor. Előfordult, hogy Pilisszentivánra jött ki útnak ereszteni, és Szépjuhásznéhoz, vagy Normafához fogadni. Kemény tél volt. Mind a kettőnknek.
A felkészülés második része - versenyek, februártól júliusig
A versenyek fontos részét képezték a felkészülésnek. Rögtön februárban három is volt. Semmi tét, csupán a hosszabb futás, és a terhelés megszokása, rutinszerzés. Első volt a sorban a Téli Mátra. Ez nem sikerült. Több hibát elkövettem, ami örökre tanulságul szlgál számomra. Vékonyan öltöztem. Elfutottam az első emelkedőket. Nem frissítettem eleget. Mire Leértem Galyáról, lemerevedtem, elfagytam, és elkezdtem lehűlni. Annyira, hogy megállás után két perccel a pulzusom erősen a nyugalmi, tehát fekvő pulzusom közelében volt. Mese nem volt, és értelme sem annak, hogy feleslegesen kockáztassak. Feladtam, ami persze rosszul esett, de volt értelme. Következő hétvégén Téli Margita következett. Felöltöztem, vittem rendesen frissítést. Itt is gyorsan kezdtem, de időben visszavettem, hogy ne járjak úgy, mint egy héttel korábban. Végül a vártnál és tevezettnél sokkal jobb eredménnyel a 13. helyen értem célba. A mátrai fiaskó után kellett ez a diadalérzet. És végre kifutottam magam. A következő hétvége ismét egy másfajta, sokkal keményebb kihívással várt. Spero társaságában vágtunk neki a téli Börzsöny Éjszakai Teljesítménytúrának, persze futva. Hát számomra nem sok futás jutott. Az elején megeresztettük, de később, ahogy a gyalogos mezőny nagy részét elhagytuk, a nyom keskeny lett, alig volt letaposva a hó, és az én szememnek, hiába a kiválló lámpa, nem volt ideális ez a terep. Csetlettem-botlottam, estem-keltem, és hegymenetben ugyan tudtam tolni neki, síkon és lefele szenvedtem. Spero kényelmesen és türelmesen baktatott előttem, igyekezett segíteni, navigálni. Pedig milyen jót futhatott volna. De így is szépen végigmentünk, az utolsó szakaszon, már világosban, megeresztettük, elég durva tempóban jutottunk le Királyrétre.
Kisebb szünet után egy rövid verseny következett, amolyan gyors erőpróba. Előző évben itt futottam először, és most visszajöttem, megnézni, tíz hónap felkészülés után mennyit tudok menni a Vértesi Terep Félmaratonon. Sikeres volt, és nyertem. Ez nagyon jól esett, a lelkemnek leginkább. Fizikailag nem viselt meg, lévén, sokkal hosszabb távokra készültem. A java most jött. Három héttel később következett egy nagyon komoly erőpróba, Kisbér. Erről nemsokára írok egy külön bejegyzést, itt nem részletezem. Oli megmondta, hogy muszáj a CCC-ig két százast futnom. Ez volt az első. Kijöttek a hibák, kijöttek a lehetséges problémák. Ennek megfelelően folytattuk a felkészülést. Aztán a Mátrabérc kimaradt, mert Kisbér után a lábam kicsit rossz lett, és féltem, lesérülök. Márpedig nem sokkal után jött a Terep Százas, amit muszáj is volt teljesíteni, és én is akartam nagyon. Számomra ez egy legendás verseny, amin elindulni is nagy dolog, végigmenni pedig méginkább. Szigorú feladatot kaptam rá, ami nem a jó helyezésről szólt, hanem a stabil teljesítésről, de mégse sétatempóban. Azt hiszem, komoly kihívás lett, lévén ritka rossz időjárási körülmények között kellett menni a második felétől. Sokat segített Kerekes Csabi, akivel ekkor kötöttünk barátságot. A célba érkezés felemelő pillanat volt, Kedvesem egy álma teljesült: szerelme végigment a Terep Százason! És utána Oli alaposan elemzett, fél oldalas levélben mondta el, hogy mit csináltam helyesen, mit nem, mit nem szabad majd CCC-n, de máshol sem, illetve az állapotomról is alapos elemzést kaptam.
A kihagyott Mátrabérc Trail pótlására nekivágtam a Mátra 115 babatávjának, a Mátra 55-nek. Szasza volt olyan kedves, hogy elvállalt, végigvisz. Az elején kellett egy kis türelem, mert mentem volna, aztán pedig a rossz fény- és terepviszonyok miatt nem láttam jól az utat, ezért többször csak bukdácsoltam. De jót beszélgettünk, és igyekeztem tolni. Végül egész szép idővel értünk le a célba. Még egy verseny volt hátra a nagy út előtt, ezt pedig Ausztriában találtam meg. Veitschre mentem el, sokadmagammal. Nem is gondoltam, hogy ilyen népes magyar csapat szokott ide járni. Eredetileg Ötscher volt tervben, de sokba került, és többen jelezték, hogy a terepviszonyok sokkal durvábbak a CCC-nél, és az én szememnek elég húzós lenne. Hát ezért döntöttem Veitsch mellett. Kivittek, segítettek benevezni, tábort verni, elmenni tekeregni. Sokan voltak, és nagyon hálás voltam Nekik. A versenyre a feladatom az volt, hogy hegymenetben toljam neki, egyedül, a tájékozódás miatt, lefele pedig semmi nem számít, csak a biztonság. Neki is vágtam, jó sokan voltak. nagy volt a mezőny, igyekeztem senkihez sem csatlakozni. Jól haladtam egyedül, ott kellett csak lassítanom, ahol gyökeres volt, vagy köves a talaj, ráadásul nagyon. A csúcs előtt összeálltunk Pepével, és innen együtt mentünk. Fent, a fennsíkon szenvedtem, nagyon karros volt az ösvény is. Reménytelen volt, futni nem bírtam. Sokat sámított Pepe segítsége. Lefele aztán toltuk neki, már nem váltunk szét. Hisz nem hagyott ott a hegyen sem. Szép idővel értünk be így a célba, aztán pedig bandáztunk, söröztünk, szóval jól éreztük magunkat. Tudtam, a következő befutó lesz a legfontosabb: ezt meg kell csinálni.
A felkészülés harmadik része - nyári edzések
Ahogy beköszöntött a jó idő, már egyre kevesebbet jártam a szigetre. Kisbér előtt még egy rövid ideig csak ott futhattam, az aszfalt megszokása miatt, de a Terep Százas előtt már nem volt mese: várt az erdő, és a hegy. A CCC-n muszáj volt úgyis sok cuccal menjek, hát most szoktathattam magam ehhez. Munka után felbuszoztam Fenyőgyöngyéhez, ott gyorsan átöltöztem, a cuccok mentek az övtáskába, aztán nekieredtem. Szépen kezdtem megismerni a Hármas környékét, ösvényeit. Nagyon sokat segített ebben a sok közös futás, leginkább Csigával, aki rengeteget alkalmazkodott hozzám, hogy jöhessen, kísérhessen, mutathassa a különböző eldugott, nehezebbnél nehezebb, technikás kis csapásokat. Hétvégenként pedig valahol a Pilisben mentem egy-egy hosszabbat. Sok tempófutást kaptam Olitól, magas pulzussal meredeken fel... mindegy volt, hogy meleg van, vagy esik, menni kellett. Jól esett, és ha éppen kevésbé, mindig felcsendült a fülemben a CCC zenéje. Egyik kedvenc meredélyemmé vált a Farkastorok aljától fel a hegytetőre, aztán vissza, volt, hogy ötször kellett megtennem, magas pulzussal. A másik, ez tempósabb futásokhoz, a sárga volt, Határ-nyeregtől végig a gázpászmán, a reptér felett, a panoráma útig. Utána már a panorámán felszabadultan, könnyű terepen megeresztettem, a pulzusom sem ment fel. Jópárszor megtoltuk Csigával ezt a szakaszt. A legnehezebb mindig a Vihar-hegy sziklás ösvényein volt tolni a tempót, ez számított igazán technikásnak számomra. Sosem tudtam megtanulni, ezért mindig kihívásnak számított, de pont ez kellett a felkészüléshez. A legnagyobb melegben, 35 fokban mentem egy jó hosszút a nyár közepén, mikor mindenki halódott az árnyékban. Az út nagy része árnyéktalan utakon vitt, edződhettem a hőségre is. A végén, pont a Rozália téglagyár - Csúcs-hegyi-nyereg viszonylatban még tempót is kellett menjek.
Ilyen előkészületekkel jött el az egyik legfontosabb felkészülési állomás, edzőtábor az Alpokban, Oli irányítása alatt. Remegve vártam, bevallom. Nem félelmemben remegtem, hanem a vágytól. Jó kis csapat gyűlt össze. Oli felépítette a napi programokat, amiből az lett, hogy minden nap jóval többet mentünk. Rögtön első nap naivan vágtam neki, hogy az annyi az bizony annyi lesz. Nem annyi lett. Eléheztem. Sebaj, ezt is meg kell ismerni, Csanya pedig kisegített zselével. Meleg hétvége volt, négy napot voltunk ott. Kiderült, hogy az emelkedő nem érint meg annyira, bírtam, úgy éreztem. A lejövetelt eleve óvatosra terveztem, úgy is tettem mindig, de mivel itt nem voltak erdők, ezért láttam is, mit művelek. Azonban a bokros, sziklás szintutak voltak a legrosszabbak. Így utólag már tudom, ilyen a CCC-n egyszer volt talán, akkor sem volt ennyire komoly, mint itt. Volt is egy nap, mikor féltávnál leváltam a csapatról, mert visszafele olyan volt az út, hogy csak vártak volna rám. Önfeláldozóak voltak a fiúk-lányok, de nem akartam elrontani az edzésüket. Egyedül lementem a szerpentinig, és melegben, aszfalton, hegymenetben megtoltam neki, ez akkor értékesebb számomra. Az utolsó nap Oli után eredtem egy meredek hágófutásnál, toltam, amíg bírtam, de persze Oli erősebb volt, de én meg ettől is erősödtem. Innen is visszafordultam, mert tudtam, még három ilyen lesz, én meg ellőttem az energiáim. Viszont a visszaút önállóságot jelentett, Oli kicsit aggódott, de mondtam, ezt is gyakorolnom kell. Ügyesen, gond nélkül megoldottam, felszabadultan futottam a csodás völgyben, vettem minden terepakadályt. Az egész tábor egy álom volt, és egy út a legnagyobb álomhoz.
Számomra a felkészülés végét egy közösségi futás jelentette. Oli és Csabi irányításával elég komoly UTMB-CCC-TDS csapat vágott neki a Hármasnak, Oli híres Varázskörét befutni, persze este, sötétben. Nem volt semmi, minden elképzelhetetlen meredek ösvényt beletett Oli, volt, ahol többször fel- és lementünk. Hosszú volt, nagyon szintes, sokszor technikás. Mentek a poénok, a lihegés, az izzadás. Az elején kicsit megilletődtem, Oliék azért nem aprózták el, mentek végig ugyanabban a tempóban. Így az eleje számomra kicsit gyorsabb lett, de a felétől megjött a lendület, és ekkor már kimondottan kezdtem élvezni. A vége felé jöttem formába, ez volt az a pont, ahol még tudtam volna menni, meg mentem is volna. De az edzés ennyi volt. Itt éreztem először, hogy az erőnlétemen nem fog múlni, nem is múlhat. Amit meg kellett csinálnom a rengeteg feladatból, mindent megcsináltam, és már többet hozzátenni nem tudok. De nem is kell, éreztem jól. Kicsit vizsgának is tekintettem. Az állóképesség, a mentális felkészültség pedig meg úgyis ott dől el.
A verseny előtti napok
A verseny, jobban mondva a kiutazás előtti héten dőlt el, hogy Kedvesem nem jön - nem kockáztatjuk leendő gyermekünket, inkább itthon igyekszik egyben végigizgulni a futásomat. Viszont, hogy ne legyek magamra utalva, Kerekes Csabi barátunk elvállalta hogy jön velem, és pesztrál végig. Ez azt jelenti, hogy segít az önálló létben, a vakságom ellensúlyozására, bolt, városnézés, tekergés, miegyebek. A versenyen pedig kísér, jön pontról pontra, tartja a kapcsolatot velem, Krisztivel, illetve bárkivel, akinek fontos a sikeres, és leginkább biztonságos teljesítésem. Csabi barátnője, Jucus, és Ildi barátnőnk pedig vállalták, hogy azon a héten segítenek Krisztinek bármiben, a verseny alatt pedig magukhoz veszik és igykeznek támogatnni, nehogy szétizgulja magát. Ez volt a legfontosabb. Futóbogár, mint homeopátiás orvos hónapokkal előtte elkezdte Kedvesemet felkészíteni az izgalmak elviselésére. Spero és Flóra megszerveztek mindent, szállás-utazás. Volt közös nagybevásárlás. Egyeztetés rengeteg. Éjszakába nyúló megbeszélések Speroéknál.
És aztán ott álltunk lent a házunk előtt, öleltük egymást Krisztivel, a többiek meg megígérték, hogy vigyáznak rám. Aranyos volt mindenki. Este indultunk, az út hosszú volt, de mire felébredtünk, addigra pont megérkeztünk a nagyobb hegyek közé, elhagytuk az autópályát, és délutánra ott is voltunk a szálláson. Ahova néztünk, négyezres hegyek, a Mont Blanc, a Midi, a többi nevét meg nem is tudom. Aznap még Csabival futottunk egy keveset, át kellett mozgatni magam. Bementünk Chamonix-ba is. A következő napok peregtek, kicsit összemosódnak az emlékezetemben. Másnap Csabival felmentünk a Midire, 3800m, a felvonó lélegzetelállító volt, a kilátás fentről még inkább. Hideg volt, Csabi kicsit megfázott. Este becsekkotam. Na, nehogy lebukjak, hogy nem látok jól, de minden könnyen ment. Papírok, rajtcsomag, rajtszám, csip a karomra, jelölés vagy plomba az övtáskámra. Buszt foglaltunk Courmayor-ba a rajt reggelére is. Aztán lazázás, átmentünk a közösségi szállásra a többiekhez, kis potyavacsora is volt. Olival sikerült még beszélgetni is. Optimista volt, de ekkor éreztem rajta először az izgalmat. Miattam izgult. Már nem tudta leplezni. Szerintem ha megtehette volna, akkor lefújja, de nem akarta, vagy annyira azért nem aggódott. A közösségi este után még megálltunk Chamonix-ban. Vártuk a PTL rajtját. lassan gyűált a tömeg, megérkeztek az induló csapatok is. A zene, hát így élőben, ezen a sötét estén, valahogy visszaadták, mire vállalkoznak. hiába, ez emberfeletti lesz. Aztán fokozták a hangulatot, a szpíker fel-alá rohangált a kordon között, hogy imitálja, miként rajtolnak majd el,lehessen gyakorolni a szurkolást. A kordon egy részét lefoglaltuk mi, magyarok. Ebola kiterített egy hatalmas magyar lobogót. Szemből egy olasz átszólt, hogy rodítva van. nem, öreg, mi magyarok vagyunk. a zene erősödött, és elindultak. az eleje kocogva, a vége lassan cammogva, de lelkesen. Benyúltunk, hogy megérinthessük őket, Börcsökkel kezet ráztam. Istenem, én már rég lefutom a magam adagját napok múlva, mikor Ők még mindig menni fognak.
Másnap a pihenés helyett bevásárolni mentünk, aztán készültünk. Pakolás, rakosgatás, méregetés, centizgetés. Izo keverése, zacskózás. Amit én viszek, egy dolog. De mit hozzon Csabi? Meleg ruha, váltás ruha, száraz ruha, még izo, még kaja nekem, még ez, meg még az. És neki is kell egy csomó minden. Mindezt belegyömöszölni 35 literbe. Későn feküdtünk, és nem mondom, hogy könnyen elaludtam, az álmom is éber volt.
Ébredés nagyon korán, még sötétben. Reggeli, utolsó pakolások. Aztán beültünk a kocsiba, és bementünk Chamonix-ba. A busz a helyén, mi felszálltunk, és irány Olaszország, a Mont Blanc alagúton át. Mi voltunk négyen magyarok, és szerintem mi tudtuk legkevésbé palástolni az izgatottságunkat. Nevetgéltünk, humorizáltunk. Borult volt az idő. Éjjel jött sms is, hogy másnap lehetnek futó záporok. Courmayor-ban a busz eltévedt. Rossz helyen rakott ki minket. Egy darabig sorban is álltunk rossz helyen, kiderült, nem itt kell a célba menő cuccainkat leadni. Át a rajtkapuhoz, itt már minden rendben volt. Üres volt a kapu alatti tér, gyorsan tábort vertünk a kapu mögtt vagy tíz méterrel.
Hamar odagyűlt a magyar csapat nagy része. Jó volt látni az arcokat, azokat a barátokat, akikkel annyit futottunk, akiktől annyi, de annyi mindent, és annyi jó tanácsot kaptunk, kaptam, akik szívükön viselték a sorsomat, és aki aggódtak értem, mégis támogattak benne, hogy most itt lehessek közöttük.
Gyűlt a tömeg, elkezdett szólni a szpíker, és az ismerős zene is. Eljött az a pillanat, mikor megjelent az első könnycsepp a szemem csücskében, és a torkom valami fojtogatni kezdte. Valami? A meghatottság. Itt lehetek? Itt vagyok? Itt vagyok. Ami álom, elképzelhetetlen messzi vágyálom, kettőnk vágyálma volt, itt állhatok a CCC rajtjánál. Percek múlva nekieredhetek a többi 1800 futóval, és megmérettethetem magam. Mérlegre tehetem a felkészültségemet, a szorgalmamat, a kitartásomat. Hideg volt. Egyre hidegebb.
CCC
Mi is ez?
A The North Face Ultra Trail du Mont Blanc nevű, a Mont Blanc-masszívum körül vezető terep ultramaraton résztávja Courmayor-tól Champec-n keresztül Chamonix-ba (CCC).
Táv: 98,5km
Szintemelkedés: 5618m
A pálya legmagasabb pontja: Tete de la Tronche, 2584m (Az útvonal hat, 2000m-nél magasabb hegycsúcson vezet keresztül.)
Indulók száma: kb. 1800 évente
Szintidő: 26 óra
A versenyen való indulás jogát meg kell szerezni, a megelőző 2 évben teljesített, a rendezők által kvalifikációs versenyként elfogadott hazai vagy külföldi terep ultrafutó verseny/teljesítménytúra sikeres teljesítésével. A nagyarányú túljelentkezés miatt a jelentkezők közül sorsolással választják ki a szerencsés indulókat, akik egy életreszóló élménnyel gazdagodnak. Évente hagyományosan több tucat magyar vág neki a rendezvénysorozat különböző távjainak.
A verseny - ahogy én "láttam" - élménybeszámoló
A szpíkerek megállás nélkül beszéltek, néha zene szakította meg őket. Már álltunk, máshogy nem lehetett elférni. Még igyekezett együtt maradni a magyar csapat, de egyre nehezebbé vált a tolongásban. Aztán, gondolom a végén érkező élmezőny miatt, hátratolták a tömeget, hogy a rajtvonal előtt ne álljon senki. Heringszerűen zsúfolódtunk. Előttem szorosan Speró, valahol még előrébb Papp Gergő, jobboldalt láttam Solkimát, meg Fridmant, a többieknek a hangját hallottam csak. Szemerkélni kezdett. Eljátszották a három ország himnuszát. Az eső már közepesen szakadt. Bemondták, hogy még sosem rajtolt a CCC esőben. Hurrá! Visszaszámlálás, a végén közfelkiáltással: szí szí szí.... és nekieredtünk.
Hatalmas rohanás. Tömeg. Sperót rögtön elvesztettem, de nem foglalkztam ezzel. Csak azzal, hogy ne nyársaljon fel senki a botjával, ne menjek neki senkinek, és igyekeztem előzgetni az óvatosan kezdőket. Minnél előrébb akartam jutni. Kicsit lejtett. Beértünk a sikátorokba, rögtön kezdésnek átugrottam egy keresztben letett beton virágládát. Sokan az elején is sétáltak, egymás mellett, nehéz volt előzni. A sok előző miatt torlódás alakult ki többször. Sikerült jól átverekednem magam ezeken a tömegjeleneteken. Az órám alul csipogott, hihetetlen volt, úgy éreztem, hogy megyek rendesen. Ritkult a tömeg, kihasználtam, hogy aszfalton vagyunk, és a most már szakadó esőben belehúztam. Végigelőztem a egész tömeget. Valahol Fridi hangját hallottam, mikor elrohantam mellette: "Finoman, Kabóca!". Intettem, hogy vettem, igyekszem. Finomkodni is, meg menni is. Kiértünk a városból, rohantam az aszfalton, már ritkán mentünk, semmi tömeg. Helyes, így terveztem. Megint egy kis falu, a filmből jól ismert S-kanyar a szűk utcácskán. Csak ott sütött a nap, itt meg esik. Letértünk a útról, széles, jó minőségű erdei kocsiút jött. Mindenhol szurkolók, fotósok, rendezők. Eltévedni sem lehetett volna. Kezdtünk emelkedni, mikor rájöttem, hogy az órámat hiába állítottam be, nem lett rögzítve, ezért egy tempós pulzus van beállítva, nem a most szükséges. Hajaj, ezen kár most már sopánkodni, vagyis ezentúl csak érzésre mehetek. Kicsit visszábbvettem. Gyanús volt, hogy nagyon húzok el mindenki mellett. Nem szúrtam még el, nem lihegtem, nem nehezedett el semmim. Utolértem egy Speró ruhájú valakit, akiről kiderült, hogy tényleg Spero. Mentünk együtt tovább. Az út ösvényre váltott, igyekeztünk felfelé. Erdő már nem volt, és bár az eső elállt, a szél vadul fújt. Fáztam. Egyik kanyarban kiálltam, és felkaptam a könnyű széldzsekimet. Spero elment. Mentem felfelé, egyenletesen, de határozottan. Futás, néha kocogás, néha séta, futás, és így váltogattam. Itt a filmen tömeg volt, most meg elvétve valaki. Felértünk, lejtett, berohantunk a Bertone ház elé. Ittam, aztán kiálltam, hogy felrántsam a hosszúnadrágot. A rövidre. Nagyon igyekeztem, kár volt. A kettő együtt nem volt éppen kényelmes - de legalább jó meleg. Aztán nekivágtam a hegynek. Ritkás sorok alakultak néha ki, de szabadon lehetett menni. Egyszer csak ott volt Zenyik Robi, dumáltunk, aztán elment. Jött egy helikopter, filmezett, integettem, néha a nap is kisütött. A felhők között csodaszép hegyeket lehetett látni. Fű, ösvény, kövek... jó volt futni. A hegy meredek volt, de jól esett. Többször sík rész könnyítette a dolgom. Mások is begyorsultak, követtem őket. Megismertem a kis karókat, a színes szalaggal, szóval ezeket kell majd követnem, ha nem lesz előttem senki. Rendben, ez egyelőre nem okoz gondot. Emelkedtünk, síkon mentünk, emelkedtünk, szóval így kapaszkodtunk felfele. Az egyik kanyarban pont, a leolvasót a számomhoz érintették, szóval fent vagyunk. Ez a Tete de la Tronche. A pálya legmagasabb pontja, 2584m. Elindultam lefele. Ok, azt tudtam, ez a legrosszabb lejövetel az egész versenyen. Hát, sokkal rosszabb volt. Na, itt esélytelen volt, hogy bárkit kövessek. Számomra olyan volt, mintha Kevélyen a Piros négyzetet kicsit jobban megdöntenék, és persze nincsenek fák, viszont sokkal hosszabb. Lesikló stílusban döngetett le mindenki, én meg óvatosan ereszkedtem alá. Hallottam reccsenni botot is, meg esni mást. Na, én ebből kimaradok. Sokan lezúgtak mellettem, amolyan fékezett szabadesés módon. De ennek is vége lett, és elkezdődött a hosszú futás a kőtengeren. Egy hajdani gleccser vájta völgyön haladtunk, lábunk alatt pedig az ősi jégár kőtörmeléke borított mindent. Itt már jelentős térközök alakultak ki a futók, kisebb csoportok között. Elhagyott tanya mellett futottunk el. Beborult megint, a szél itt elviselhető volt. Jól ment a futás, a kezdeti izgalom elmúlt, úgy gondoltam, kezdem érezni a dolgot. Ahogy ereszkedtem, megjelent a növényzet is. És ezzel együtt a sár. A versenyre egy jó kemény cipőt vettem fel, ami ideális alpesi terepen. De a sarat nem bírja. Elkezdődött a jól ismert csúszkálás. Visszavettem a tempóból ismét, és elkezdtek előzgetni. Menjenek csak, láttam pár eltört botot, amit gazdája elhajított inkább. A nap kisütött, kimondottan melegem lett. Dzseki le, gyerünk tovább. Kis kapaszkodó után megérkeztem a Bonatti házhoz. Leolvasták a chipet, tereltek az itatóasztalhoz. Lenyomtam két kólát, és indultam is. Az út felfele vezetett egy darabig, aztán vízszintesen. Nagyon jól futható ösvény volt, valami ilyenre vágytam. Balra a völgy mélye, csodaszép, felette pedig a magas, kék-fehér hegyek, közöttük a magasban csodaszép gleccserek ragyogtak. Az út megint ereszkedett, közeledtem Arnuvához. Bozót, erdő, számomra kellemetlenül sziklás-agyagos és rossz állapotú út fogadott. Megint lassítottam, többen előztek, egy csoport nem éppen finoman. Ahogy az egyenszerkóban futó boly első embere félretaszajtott, elestem, egy nagyobb kő ráfordult a felkaromra. A többiek nemes egyszerűséggel átugrottak, és rohantak tovább. Még jó, hogy rögtön lefordítottam a sziklát magamról, de elgondolkodtam, hogy nem mindenki veszik komolyan a sportszerűséget. Ez volt az első intő jel, hogy jobb, ha a mezőnyben csak, és csak magamra számítok.
A faluból én csupán egy sáros külső tanyaközpontot érzékeltem, viszonta tömeg anál nagyobb volt, ahogy őrjöngve fogadtak, engem is. Húha, a könny megint megjelent a szememben... ez hihetetlen, ez nekem is szól. Egy nagy kanyart a mögöttem jövők jó része gálánsan levágott, biztos boldogak lettek az ötven méter előnnyel. Mosolyogtam. Ha Csanya ezt látná... Bokrok közé érve kordon, elvéteni sem lehetett. Chipellenőrzés, aztán be a sátorba. Kértem kólát, de a kajás asztalhoz nem fértem oda. A lábam futott, nem akartam sokat bíbelődni. Gyorsan vizet vettem, bekevertem a túl sűrű izot, és indultam is. Rögtön a pont után meredek oldal, a teteje nem is látszott, keskeny ösvény indult rajta. Egy idős futó megállt előtte, felnézett: "Ohh, mösziö Ferreth!'. Kiáltott fel, és nekieredtünk. Óvatosan kocogtam, és belegyalogoltam, de egész jól ment. Etttől féltem a legjobban, a sok hegymeneti futásnál ez a hely járt a fejemben. Most itt vagyok, lássuk, felkészültem-e eléggé. Sok előzést bírtam végrehajtani, csak páran húztak el mellettem is. Egy kis társaságot értem utól, britishek voltak, a szavuk járásával élve. Bosszankodtam, mert eszük ágában sem volt elengedni, sőt, szó szerint keresztbetettek lábat-kezet-kart-botot, nehogy mán' elmenjek. Mikor sikerült, az egyik gúnyos mozdulatokkal utánzott, meg valami sietségről magyarázott. Nevettek. Én meg belehúztam, jól ment, eszem ágában sem volt sétálni. Valóban magas volt, valóban meredek sok helyen. Ennek ellenére meglepődtem, hogy milyen hamar véget ért. Már sajnálom, hogy nem időztem a Ferret hágóban többet. A kilátás elképesztő volt, de a szél hideg és metsző. A nap most éppen ragyogott, de felkaptam a dzsekit, mert megizzadtam, és lefele aggódtam, megfázom. Chipleolvasás, odaköszöntem két honfitársamnak, akik éppen akkor előztek. Bocsánat, de már nem emlékszem, kik voltak. Nagy volt a magyar csapat.
A Ferret-hágón átléptem az olasz-svájci határt. Tudtam, hogy innen egy hosszú, jól futható rész jön, bár Oli mondta, figyeljek, mert van néhány, a szemem számára váratlan tereplépcső. Figyeltem. Valóban, egy elég széles, jól kijárt út vezetett lefele a völgy oldalán, enyhe lejtéssel, és tényleg jól lehetett futni rajta. Sőt, rohanni. Itt kevésbé volt szél, ezért a dzseki megint lekerült. Az övtáska rángatott nagyon, már egy ideje, de most tűnt fel, hogy megnöveltem a tempót. Érdekes, edzéseken sosem rángatott ennyire. Aztán levettem, és beigazolódott a sejtésem. A frissítőponton a feltöltött kulacsot rosszul tettem vissza, és kívülre került, vagyis messze a hátamtól. Beljebb pakoltam, és már rendben volt minden, vágtáztam tovább. Jöttek azok a letörések, tényleg figyelnem kellett, mert én csupán pár méterről vettem észre őket. Az egyik ilyen előtt, mikor hirtelen belassítottam, magam mögött érdekes csikorgást, meg egy hirtelen nyögést hallottam. Egy montis centikkel állt meg a sarkamtól. No de ilyet! Intett, hogy ő kér elnézést. Persze, hogy elnéztem. Elég ritka volt itt a mezőny, pár sporttárs mellett elrohantam, páran megelőztek, egyébként majdnem egyedül voltam. Elértem egy tanyát, ahol vízzel kínált egy archaikus ruhába öltözött ifjú hölgy, egy amolyan kupaféléből kínált, kicsit görögös volt, nekem ez jutott eszembe akkor. Ezután már kövesebb volt az út, jobban kellett figyelni. Elértem az aszfaltot, ahol Szasza kiáltott rám, buzdított, jelezte, La Fouly nincs már messze. Hamar visszatértünk az ösvényre, most már erdőben mentünk. Megint egyedül haladtam. Egy padnál egy lány állt, néztem, valamit keresgél a földön. Pillanatra megálltam, csak úgy kiváncsiságból, hogy segíthetek-e. A szemem csücskében láttam, valami élénk színű hever a földön, reflexből lehajoltam, azt kereste. Az ivótasak csövének a szopókája volt. Megköszönte, együtt indultunk el. Megemlítettem, hogy mázli, mert rosszsul látok, és nem veszem egyébként észre az ilyen dolgokat. Ő elmondta, hogy mennyire keveset lát, sőt, ahogy kiderült, annyit sem, mint én. Többedszerre teljesíti a CCC-t, és ellentétben velem, ő egyedül jött teljesen, senki sem segíti. Írországból érkezett. És ugye nem mondom el senkinek, hogy nem lát. Biztosítottam, hogy én is igyekszem ezt titokban tartani. Megható volt a dolog. És valóban, hamar ott voltam La Foulyban. A sátor elég üres volt, Kitu rögtön bejött segíteni. nagyjából felvázolta, mi a helyzet, ki ment már el, ki nem, kik vannak közülünk az élen. Ittam, bár nem esett jól, a hasam kezdett leállni. Az izo italom túl tömény volt, itt nem adtak kólát, a vizet meg nem kívántam. Gyorsan továbbindultam, követtem másokat, mert tudtam, a következő szakasz nem lesz elég egyértelmű, nem akartam kóvályogni.
Volt patakátkelés, híd, aztán jó széles erdei földúton mentem, sőt, hamar aszfaltra is kiértünk. Rájöttem, hogy a szalagokat, és az aszfaltra festett jelzéseket is jól látom. Beborult, szitált néha az eső, kabát megint felkerült. Mentem a magam tempójában, kihasználtam, hogy jó a terep, és megint toltam neki. Ezen a szakaszon csak én előztem, engem nem. Sok mindenkit hagytam ott. Egy francia csatlakozott hozzám, kicsit beszélgettünk, de hamar kifulladt, én meg toltam neki rendesen. Kis falvakon futottam keresztül. Sokan álltak kint az eső ellenére, szurkoltak. Kicsi gyerekek az út mellett, nyújtották a kezüket, hogy adjak pacsit. Óvatosan hajoltam le, nehogy a lendületemmel elsodorjam őket. Nagyon büszkék voltak, hogy megérinthettek. Hát még én milyen büszke voltam, hogy itt lehetek, és megérinthetem őket!!! Volt, ahol az ablakban integetett a már pizsamában szurkoló kisgyerek. Micsoda ünneplés, és mindez nekünk! Az aszfaltúton a kocsik dudáltak, és nem éppen azért, hogy húzzunk már félre... jött egy pont egy falu utcáján, itt csak csekkoltak, nem kaptunk semmit. Innen már csak néhány kilométer Champex. Mondjuk Oli jelezte, ez nehéz lesz, nehogy megfussam, mert meredek. No, azért ennyire nem gondoltam. Erdei ösvény, sok gázlóval, kövekkel. Rengeteg nagyon meredek betéttel. Így 60 km felett ez annyira nem esett éppen jól, de kibírtam. Néha futottam csak meg, főleg azért, mert fáztam nagyon. Champex már messziről hallatszott, a dudák, kolompok, biztatás, messze hallatszott. És megérkeztem végre. Csabi összeszedett, és beljebb vonszolt. Már elég sokan voltak. Kituék fotóztak, Csabi pedig kipakolt mindent. Enni nem bírtam. Egy kis sörrel böfögtettem meg magam, egy kis almalé, az jó cukros volt. Tésztát tett elém, nehezen csúszott le pár falat. Zoknit váltottam, pólót cseréltem. Felvettem egy vékony polárt, és a 10 dekás széldzsekit is otthagytam, inkább a vastag, jó nehéz, magashegyi Gore-tex kabátot kértem el. Még világos volt ugyan, de már szakadt az eső, és hideg volt. Jó időben értem ide. Innen már gyalogolva is beérek szintidőn belül, nem kockáztathatok. Viszont jön a sötét, hideg lesz, melegebb biztos nem, a gerinceken éjjel kemény szelek lehetnek. Futni sokat már nem futhatok, ilyen időben, sötétben... szóval most inkább a hideg ellen kell védekeznem. Polársapkát kértem még, meg egy kesztyűt is. Az övtáskából kihajítottam egy csomó felesleges dolgot. Kevertettem egy gyengébb izot, ittam még sört, kezdtem érezni, javul a hasam. Csabi hátba vágott, hogy húzzak már. Fél órája ücsörgök. Igen? Egy pillanatnak tűnt az egész. Elmentünk a kijáratig, éppen indult más is. Valaki magyarázott, amúgy lazán bökött egyet hátrafele, mutatva valamit, a botjával. 10 centire az arcom előtt állt meg a hegye. A nem normálisa! Ekkor már hallottam, hgy Olgit hasbaszúrták bottal. Hát, ha ilyen barmok vannak, semmin sem csodálkozok. Valaki után becsatlakoztam, így indultunk el a filmből ismert tó partján. Bár akkor ragyogó napsütés volt, most meg szakadt. A sporttárs sétált, kénytelen voltam én is. Nem baj, telefonáltam Kedvesemnek, jól megbeszéltük, most már ne rohanjak, vigyázzak magamra, van időm, lényeg, hogy beérjek. Amint letértünk a földútra, egyértelmű lett, merre kell menni, hát futottam, hogy átmelegedjek. És tudtam azt is, hogy nemsokára futhatatlan meredek lesz, jó sokáig.
Hamar elértem a híres-hírhedt Bovine emelkedőjét. Igen, meredek volt. Egy hollanddal vágtunk neki, megbeszéltük, hogy nálunk sincsenek nagy hegyek, ahol készülni lehet. Na de náluk... otthagytam, mert bírtam szuflával, és nem akartam fázni. Lassan szürkülni kezdett, mögöttem összejött egy kis csapat, éppen, mikor egyszemélyes lett az ösvény, és ráadásul jó meredek is. Mögöttem jöttek, láttam is az utat, hát illett mennem. Páran igyekeztek csak előzni, őket elengedtem. Mikor az egyik kanyarban visszanéztem, magam alatt hosszú, egyenletes lámpafüzér kígyózott. Meghatódtam, hogy én állok ennek a fénykígyóónak az élén. Könnycsepp a szemembe, és mentem tovább, mert nem tarthattam fel senkit. Sokáig tartott. Rengeteg patak ömlött le a vízmosásokban, köveken kellett ugrálni, térdig belementünk néha a vízbe. Az eső ömlött, már lehetett érezni, hogy a szél is tombol. Sötét volt, hideg, és minden vizes. Kiértünk lassan az erdőhatár fölé, és lankásabb lett az út, de cserébe állt benne a víz bokáig. A többség igyekezett mellette futni, nekem ez nem ment, mert a fűben sok kő volt, ezeket nem láttam rendesen. M
Maradt a vízben gázolás. Más is követte a példám. Jó sokat futottunk ezen a szélnek kitett helyen, és vert, ostorozott minket a jeges eső. Néha olyan érzésem volt, mintha jég lett volna, de ez csak a szél miatt lehetett. A legszelesebb helyen volt a pont. Kínáltak forró leveseel. Igyekeztem odaférkőzni, de egy angol társaság, amint megkapták a levesüket, ott maradtak, és nem engedtek be a fél négyzetméteres kis tető alá. Igyekeztem, hogy beférkőzzek, de mondták, hogy várjak, ők leveseznek. Anyáztam magamban cefetül, miközben csorgott az arcomon az esők és a levest is kívántam. Hiába, nem árt át rajtuk a kezem, hogy benyújtsam a bögrémet. Hát, gentlemanek voltak tetőtől talpig. Inkább mentem tovább, mielőtt megveszne az isten hidege. Innen lejtett. Illetve egy kaputól. Jó ösvény lett volna, tolhattam is vona. De saras volt. A cipő, ami rajtam volt, nem bírta a sarat. Nagyon nem bírta. Megállni alig tudtam a talajon. Néha futottam meg a lejtőt, inkább poroszkáltam lefele óvatosan. Mellettem meg vágtáztak lefele, rengetegen előztek. Estek-keltek. Láttam, hogy átugrálják egymást, senki sem segít senkinek. Megint eszembe jutott, Csanya versenyén ezért kizárnának bárkit. Szóval továbbra is csak magamra számíthatok. Sebaj, rohanjanak, én elmegyek magamban is. A hipererős lámpát levettem a fejemről, mert párás volt a levegő, és a homlokomon lévő fényforrás azonnal visszacsillant a levegőben lévő vízről. Vagy fél méterre lehetettt látni. Kézbe vettem a világítótestet, magam mellett tartottam, így kiválóan láttam mindent. Nem elegáns? Na és! Viszont így meg nem verték számomra vissza a fényt az útjelző prizmák. Hamar kidolgoztam a taktikát. Futás-gyaloglás közben alacsonyan tartottam a lámpát. Amint elhaladtam egy prizma mellett, emeltem a szemem melllé, és a ködön át is megcsillant a következő. Lámpa megint le, az utat figyeltem. Annyira jól volt jelezve az út, hogy jelzéstől jelzésig lehetett haladni így. Bevallom, hogy ekkor kezdtem érezni, hogy bizony a lejtőt is bírni kell. Már vágytam, végre felfele futhassak. Trient alattam ragyogott, de sosem akartam megérkezni. Már a hangokat is lehetett hallani, de még mindig menni, csúszkálni kellett lefele. Azért végre nehezen, de eljött Trient is. Kicsi, nagyon kicsi sátor fogadott. Tele volt. A segítőket kiszorították az egyik sarokba. Ide préselődtem be Csabihoz. Szaszáék is itt várták Juditot. Éhes voltam, mint a farkas. A sör, meg az almalé megtette a hatását, rendbejött a gyomrom, és követelte a magáét. Előkerült a hidegre tartogatott legfontosabb fegyver... no nem a pálinka, hanem a házi (Édesanyám csinálta, csókolom a kezét érte) oldalas-zsíros kenyér. A zsírt hoztuk otthonról, a bagettet itt vettük. A jó zsíros kelt tészta mindennél jobban hiányzott ekkor. Komótosan ettem, Csabi sürgetett, közben izot kevert még nekem. Nekivágtam. Még két hegy, és cél. Hú, ez messze lesz.
Kisebb csoporttal vágtam neki a Catogne-nak. Talán a fáradtság, vagy a késő éjszaka miatt, de semmivel sem éreztem könnyebbnek a Bovine-nál. Keskeny ösvény vezetett fel, ugyanúgy hosszú sor alakult ki, most a közepén kellett tartsam a tempót a tömeggel. Mindenhol ömlött a víz, a kövek csúsztak. Monoton küzdelem volt hegymenetben, de legalább nem éreztem a hideget annyira. Az agyam ekkor volt holtponton, fáradt voltam szellemileg, és most először a lábam is kezdtem érezni. Vigasztalt, hogy ez már az utolsó előtti nagy hegy. Küzdeni kellett, és valami teljesen másra gondolni. Így ment. Megint kiértünk, nagyon hosszú idő után, a tetőre, aztán lejteni kezdett az út. Meglepődtem, milyen soká értünk a ponthoz. Hatalmas tűz, a melegét nem lehetett nagyon élvezni, mert elfújta a szél. És állni sem akartam, mert kezdtem megint fázni. Gyors telefon Krisztinek, és már indultam is lefele. Ez nem volt olyan meredek, mint az előző hegy. Nem is volt olyan egyértelmű, egy ösvény, sok elágazás, irtás, különböző utak voltak. Egy idő után lehetett csak elérni a meredekebb részt. A sár tetején is folyt az esővíz, számomra ez már végeláthatatlan csúszkálás volt. Egyre lassabban lehetett haladni. Egyedül mentem, időnként egy csapat elrohant mellettem. Egy óriási pocsolya kerülése közben előzött valaki, megcsúszott, utána kaptam, valamit mondtam neki angolul, aki rám nézett, és magyarul rámköszönt. Solkima volt. Egy darabig követtem, de elég tempós volt, hát visszavettem, mielőtt összetöröm magam. Felhívtam Krisztit megint, ne aggódjon, hogy lassan érek le. Mondta, az időjárás miatt leállították az UTMB-t, a TDS pedig nem is rajtolt el. Vigyázzak magamra! Hát persze, hogy vigyázok. Eszembe jutott Oli, hogy mennyit készült a TDS-re, és nem engedték elindulni. Németh Csabi, akinek meg kellett állnia. És jaj, Csanya, aki annyira készült az UTMB-re, évek óta, és a többiek is, akiknek most véget ért egy verseny, vagy el sem kezdődött. Egyre hossabb lett az út, meredekebb is, keskenyebb is, reméltem, lassan leérek. Fáztam egy kicsit, de nem volt vészes. Az erdőben, és ezen az oldalon a szél nem vágott annyira. Teljesen átáztam, néhány csúszás miatt teljesen sáros voltam. Meredeken szerpentinezett az ösvény, valami fényeket is lehetett látni, de csak nem akart közelebb jönni. Aztán hallani is lehetett a szurkolókat, ezért reménykedve a gyors érkezésre, hívtam Csabit, hogy várjon, lassan de érkezem. Mondta, hogy ne kapkodjak, nemrég rendeltek el pályazárat a rossz idő miatt. Ajaj, ez rossz hír. A hátralevő út sem volt sokkal könnyebb. A legvégén volt egy rövid, ám meredek, nyílt füves terület, pont az aszfalt előtt. sokan estek, és én is borultam rajta egy hatalmasat. Csúszott rendesen. Kiértem az útra. Csatlakoztam egy csoporthoz, velük rohantunk a pont felé. A sátor megint kicsi volt, a fele lekerítve kocsmának, ott mulatott a szurkoló közönség, a másik felében rengeteg futó és kísérő szorongott. Csabi nagy nehezen átrángatott a sátor belsejébe, ahol egy pad szélén sikerült helyet szorítani nekünk. Vagyis inkább nekem, ő már nem tudott leülni. A másik padon az összegyűlt magyar kontingens és kísérők: Judit, Solkima, Millers, Szaszáék, szóval sokan voltak ők is. Csabi közölte, hogy negyven perce rendeltek el pályazárat, egy órára, vagyis húsz perc múlva közlik, hogy engednek-e tovább, vagy lefújják a versenyt. Közben a sátor tetején dobolt az eső, és hideg, nagyon hideg volt. Csabi, gyorsan rám adott pár kabátot, nadrágot, plédet terített rám, és etetni kezdett. Lassan rázni kezdett a hideg. Hiába, a hőháztartásom ilyenkor, fáradtan, átázva, mozgás nélkül csapnivaló. Mozogni esélyem sem volt, a könyököm is alig fért el. A kabát felvételekor pár embert letaroltam, olyan szorosan voltunk.
Aztán kiabálás, és megszólalt egy recsegő hangszóró, persze franciául. Mindenki feszülten hallgatott. Nem tudtam megfordulni, hogy lássam Solkima arcát, ő érti, tudtam. De Csabi már mondta: vége. A tömegben sokan keresztbe rakták a karjukat, és az arcokon is látni lehetett az eredményt. Ennyi! Eddig tartott. Nem lesz zene, és befutó Chamonix-ban. A lelkem kicsit sajgott, nem tudom teljesíteni, nem mondhatom azt, hogy igen, képes voltam rá. Hiába fotózkodtam pár napja a hírs célkapu alatt. De a testem, az nem siránkozott. A testem nem kívánta a továbbmenetelt. Rázott a hideg, és ha valamit nem kívántam, az a visszavetkőzés, és kimenni a hideg, szeles esőbe, és nekivágni a hegynek, hogy ismét felmenjek az erdőhatár fölé, hogy aztán több kilométert meneteljek a kitett helyen. Kár, emberpróbáló lett volna, de most így történt. A többiek is csalódottak voltak. Telefonáltam Krisztinek, aki megkönnyebbült, hogy nem kell tovább izgulnia miattam. Csabi rámparancsolt, hogy azonnal vetkőzzek, teljes száraz ruhába kell bújnom azonnal. A szűk helyen nem volt egyszerű, de lassan megszabadultam az összes vizes gönctől. Közben Csabi mesélt arról, hogy voltak ám fennakadások a szervezésben. Mondta, hogy a kísérőbuszokra ne is számítsunk, mert ki tudja, mikor jön, és felférünk-e rá. Szerencsére lett fuvarunk. Zsuzsa és Millers vittek át kocsival minket Chamonix-ba.
Irány az ágy
A kocsiban jól esett a meleg, de még dideregtem. Millers végig beszélt, megdumáltuk, kinek milyen volt eddig. Jó kedve volt, és ez engem is kicsit feldobott. Hiába, rutinos versenyző. Beértünk Chamonix-ba. Elmentünk a depóhoz, felvenni a leadott cuccaimat, amiban volt még száraz és meleg ruha. kiderült, zuhanyzási lehetőség most éppen nincs. Közben Csabi elmesélte, hogy hiába vettük meg 15 euroért a jegyet Neki a kísérőbuszokra, azok használhatatlanok voltak. Champex-be én eléggé az 3-400-ik helyen érkeztem, de még akkor sem jártak. Ha arra kellett volna várnia, akkor nem ért volna át időben Trientbe, pedig elég lassan jutottam át oda. Mint később megtudtam, Vallorcine-ből is elég nehezen lehetett ezekkel a buszokkal visszajutni azoknak, akiket már nem engedtek tovább. Elmentünk a célkapuhoz. Megtudtam, hogy a magyarok jól szerepeltek, elsőként a vártnak megfelelően Gergő ért be, követte Spero, aztán Fridman. Athosz, és Fridman ott voltak még a célterületen. Talán Zenyik Robi is, már nem emlékszem. Mondták, elég durva volt a helyzet fent a Flegere-n. Elmentem megszabadulni a chiptől, visszaadták a kauciót is. Aztán kértem mellényt, S méretben. mondták, elfogyott, csak M és L van. Majd holnap adnak. Na ekkor hibáztam a legnagyobbat, mert mondtam, majd akkor holnap. Aztán befutott Pepe is, szurkoltunk neki egy sort. Odajött, és elég rekedt hangon ennyit mondott: Kabó, majdnem otthagytam a fogam a Flegere-n. Nagyon meggyőző volt a hangja. Hideg, szélvihar, eső. Ahogy elmondta, durva lehetett. Lehet, hogy nem is baj, hogy kihagytam.
Aztán telefonáltunk Flórának, hogy értünk tudna-e jönni. Már lefeküdtek, Speró aludt, Flóra elindult. Megint szakadni kezdett, én pedig ismét fázni kezdtem, egyre inkább. Megjött a kocsi, beültünk, én pedig már nagyon vártam a meleg zuhanyt, és az ágyat. A lábamon most már erősen éreztem a fáradtságot. Otthon melegvíz, és puha ágy várt. Pillanatok alatt merültem álomba.
Relax
Másnap elment otthonról mindenki. Én beteg voltam, nagyon megfáztam, és nagyon cudarul éreztem magam. Felkelni sem nagyon tudtam. Egész nap feküdtem, aludtam, rázott a hideg. Valamikor éjjel jöttek meg a többiek, meséltek a megismételt mini UTMB befutójáról, a közösségi szurkolásról, és hogy milyen fejetlenség van a rendezőségnél. Hogy ne is reménykedjek, hogy lesz mellényem, mert alig tudtak adni valakinek, aki teljesítette a CCC-t, de már most egész családok rohangálnak CCC-s, UTMB-s, TDS-es finisher mellényben, nagymama, kisgyerek, mindenki. Hurrá, na majd én szerzek másnap. Kicsit jobban is lettem másnapra.
Bementünk Chamonixba, Csabival tekeregtünk egész nap a városban. Néztük a befutókat. Flórával elmentünk mellényt zsákmányolni. Na, külön harc volt. Olyan ideges voltam, hogy majdnem sírtam, az angolt hadartam, még jó, hogy Flórának jobban pörgött a nyelve, míg én hisztérikus voltam, ő nagyon mérges. Előbb közölték, hogy nincs mellény. Aztán, hogy én nem teljesítettem, mert csak Vallorcine-ig mentem. Igen, mert nem engedtek tovább. Aztán azt, hogy elfogyott. Arról nem mi tehetünk. Mikor kifogytak az érvekből, csak ennyit mondtak: blablablablabla, és nevettek. Aztán valaki megszánt, mikor rájöttek, hogy nem adjuk fel. Mondták, hogy CCC-s mellény már nincs, de tudnak adni M-es TDS mellényt. Ok, kell. Elmentünk a kulisszák mögé egy mikrobuszhoz. Benne hegyekben állt a sok mellény. Átvettem, a francia férfi pedig ekkor megváltozott, gratulált, elismerően szólt arról, hogy milyen nagy teljesítmény, amit véghezvittem. Köszi. A mellény kellett, megigértem, hogy mindent megteszek érte. A Kedvesemnek látnia kell rajtam. És ha nem is a hegyen kellett a legjobban megküzdenem, hát itt, de sikerült. Köszi érte Flórának. A fenébe, hogy tegnap milyen hülye voltam! Az M-es az én méretem.
Csabival tekeregtünk egyet, aztán csatlakoztunk Osziékhoz, dumáltunk, és elkezdtük várni a PTL-en indult magyar csapatot, Börcsök Andris vezetésével várható volt az érkezésük. Kávéztunk, szurkoltunk a befutóknak. És egyszer csak feltűntek. Fáradtan, hatalmas magyar lobogó rúdon betűzve a hátizsákjukba. Mi pedig jó sokan, még egy lobogót kifeszítettünk, beálltunk mögéjük, és "Magyarok, Magyarok" üvöltés közepette, kolompot rázva bevonultunk velük a célba. Ha valami, akkor ez kárpótolt azért, hogy nekem nem sikerült ez. Akkor és ott nagyon boldogak voltunk, és nagyon büszkék a legnagyobb hősökre, akik ezt az eszement és emberfeletti távot teljesítették.
Elmentünk kajálni a rajtszámmal. Odaült Szilágyi Anita is, a PTL-es csapat női tagja. Elég beszédes kedvében volt, amikat mesélt, az durva volt. Meredten hallgattuk. A franciák főszurkolója, a nagy kapalos kis öreg, akinek a legnagyobb kolompja van szerintem az egész környéken, odajött, kezet fogott velünk, Anitával különösen, és nem zavarta, hogy egy szavát sem értjük, dicsért minket nagyon. Ennyit vettem ki a szavaiból, taglejtéséből.
A következő napon még Csabival felfutottunk a Flegerre, én lefele már kabinnal jöttem. Felfele volt fűtés, lefele nem akartam fázni. Beteg voltam még nagyon.
A hazafele út hosszú volt, fárasztó. Vágytam haza, a Kedvesemhez, pocakjában a Kicsinkkel. Igen, honvágyam volt. Lassan, nagyon lassan teltek az órák. Késő éjjel érkeztünk meg, Csabit tettük ki először, aztán Speróék engem vittek haza. Kriszti ott várt lent, mintha el sem ment volna azóta, hogy egy hete elindultunk. A leghosszabb ölelés volt, a leghosszabb csók. Megjöttem, teljesítettem, egyben vagyok, elhoztam a mellényt, és egy kis UTMB mormotát is. És az élményt, a tanulságokat.
Úgy érzem, hogy mindent elkövettem, hogy sikerrel járjak. És nem csupán én, hanem sokan, nagyon sokan tettek ezért. Akik a gyűjtésnél adakoztak, akik támogattak, akik jöttek velem futni, akik biztattak, akik aggódtak értem. Hogy ennyi látással, tizenöt hónapnyi futótapasztalat után ezt véghez vihettem, egy közösség, a terepfutók, ultrafutók közösségének az összefogását is bizonyítja, és azt, hogy ennyien voltak, akik bíztak bennem. Nagyon bíztak bennem. Nagyon köszönöm mindannyiuknak. A futóknak, a barátoknak, a Mesteremnek, és Kedvesemnek. Ahogy Ő írta egyszer: "Kabóca hisz magában. Én hiszek Kabócában, és ha a Mestere is hisz benne, akkor nagy baj nem lehet."
