Ez a második tél, mióta futok. A második időszak, ami alapozással telik. Azt hittem, mikor ezt a kifejezést megismertem, hogy ez valami véget nem érő, unalmas, monoton mókuskerék lesz, hosszú hónapokon át fog tartani, semmi izgalmas nem töri meg. Kellemesen csalódtam. Tavaly is, és idén is. A futásokat kiegészítette és kiegészíti a heti két alkalommal tartott Olisuli. Aki esetleg nem tudja mi ez: edzőm és mesterem, Olipapa által tartott állóképességi keresztedzés, szép magyar nevén cross endurance. Valójában ez nem más, mint kedden és csütörtökön reggel héttől nyolcig tartó, vagyis egyórás tornatermi edzés. Steppad, polifoam, fitball kell hozzá. Meg Oli, aki hétről-hétre egyre keményebb feladatokkal fáraszt minket. Néha olyan érzése van az embernek, hogy többet nem jön, de ilyenkor, február elején már eléggé belerázódtunk, jobban megy, kezdjük néha élvezni. Ilyenkor jön az, amit egyesek bekeményítésnek hívnak, szerintem pedig csak fokozzuk a hatékonyságot. Ez abból is érezhető, hogy bár november közepe óta izzadunk, még ilyenkor is előfordul, hogy estig fáj valamelyik, addig nem is feltételezett izmunk, izomcsoportunk.
Az alapozás része a futás is. Nincs mentség, hogy hideg van, meg hó, futni kell, nem is keveset. Az előző télhez képest most azért elég nagy a különbség. Számomra persze, más feladatait nem ismerem. Akkor a CCC-re készültem, most inkább sík versenyekre. Azon a télen sok-sok terepfutás volt, sok szinttel, és benne rendszeresen hegymeneti emelt pulzusos tempófutásokkal. A Makkosmária-Normafa, Szépjuhászné-Jánoshegy, Pilisszántó-Pilis-tető viszonylaton jópárszor vert ki a verejték, hiába a kemény mínuszok. Most csak néhány emelkedőt említettem. Azon a télen még fontos része volt az életemnek a hajnali négyes kelés, másfél-két órás futásokkal korán a szigeten. Ez a tél, és ez az alapozás már inkább a szigeté. Másfél-három órás oda-vissza a belső aszfaltúton, néha emelt pulzussal rohanás. Hétvégenként pedig a másfél-három órás terepfutás, mert az jó, megérdemlem, szeretem, és jót tesz a testnek és léleknek. Kezdem szeretni az alapozást. Csupán a versenyek hiányoznak, de tudom, nem kell sokat várni, nemsokára jönnek, egymás után, és a mostani munkám akkor hozza meg a gyümölcsét. Legalábbis ebben bízunk. A kedvesem, a mesterem, és persze én is.
Mert az alapozás alatt nem látszik semmi abból, milyen leszek a következő versenyszezonban. De az alapokat ekkor rakom le hozzá. Ezért is alapozás. És mivel tél van és hideg, ezért téli alapozás.