Ezüsthegyi Kabóca fut

A téli alapozást nem úgy terveztem, ahogy történt. Valójában nem is történt. Frankfurt után kis pihi, laza edzések, és Karácsony környékén elkezdtem az alapozást. Pár hétig tartott. Aztán kiderült, hogy mese nincs, versenyedzést kell kezdeni. Az eredeti terv az volt, hogy alapozás után felkészülök Milánóra, ami április közepén lett volna esedékes. Aztán az események utolértek. Kiderült, hogy hiába volt a Magyar Paralimpiai Bizottság jóindulata, és megelőlegzett bizalma, hiába fogadták el a Frankfurtban futott B szintemet. Utána Olaszországban sokan megfutották az A szintet, sőt, futottak olyan B szintet is, ami az én 34 másodpercemen belül volt. Én Frankfurtban pont ennyivel maradtam el az A szinttől. Vagyis egyre inkább úgy néz ki, hogy az én időm mégsem lesz elég, hogy rajthoz álljak Londonban szeptember 9-én. Aztán kiderült az is, hogy hiába terveztük Milánót, idén nem kvalifikációs verseny a Paralimpiára, vagyis az olasz Paralimpiai Bizottság nem kérte a verseny jegyzését a Nemzetközi Paralimpiai Bizottságtól. Igaz ugyan, hogy mi tartalék versenynek a siófoki Wink Maraton jegyzékbe vételét kértük, de ez a kvalifikációs időszak legvégére esik, és azért egy lapra feltenni mindent nem bölcs dolog. Később kiderült, hogy a jegyzékbe vétel az előző évekhez képest változott, vagyis nem, vagy csak nagyon nehezen tudjuk a kért feltételeket teljesíteni. Eddig kellett egy pályahitelesítés angol nyelven, egy pénzösszeg befizetése, és kész. Idéntől a drágítás mellett két fős delegációt is fogadni kellett volna, akiknek teljes költségtérítés jár. Ez viszont elképesztő összegbe kerül, nincs, aki kifizesse. Talán nem is reális számunkra. Aztán próbáltunk a London Maratonra zöold kártyát kérni, mert az elfogadott kvalifikációs verseny, de még ősszel betelt a nevezés. Azonban azt a választ kaptuk, hogy zöld kártyát látássérülteknek már nem adnak ki. Pánikszerűen végignéztük, hogy milyen versenyek maradtak előrhető távolságon belül, és csupán egy maradt: a Sevilla Maraton Spanyolországban. Ez azonban elég közel van. Február 19-én. Mindezt a verseny előtt hat héttel tudtuk meg. Olinak pánikszerű telefon, hogy lehetséges-e? A válasza az volt, hogy igen, de készüljek, mert elég necces, és mostantól kicsit keményebb jellegű edzések lesznek.
Szóval öt hete befejeztem az alig pár hete tartó alapozást, és elkezdtem a versenyfelkészülést. A tornatermi gyakorlatok lecsökkentek, több lett a spinning, és a futásokon egyre több és keményebb tempókat kellett fussak. A dolgot érdekesebbé tette, hogy közben bejött a hó, és bejött a hideg is. Emiatt ugyan leesett a pulzusom, néha a magas értékek tartásához a 3 perces ezrek alá is kellett mennem. No ez nem olyan nagy dolog, hisz rövid időre csak. Közben lestem, vajon milyen idő fog várni a versenyen. Most úg néz ki, hogy éjjel majdnem fagy, nappal viszont tíz fok feletti hőmérséklettel számolhatunk. Ez talán még egy olyan érték, ami nem fog megviselni, de azért elég nagy különbség az itteni -5 - -15 fokos edzéskörülményekhez képest.
 Természetesen az izgalmak a háttérben is folytak, hiszen Milánót vissza kellett mondani, repjegyestül, és villámgyorsan szervezni Sevillát. Repjegy, szállás, nevezés. A Paralimpiai Bizottság,  a Láss, és elnöke, Gombás Juci, és természetesen Kedvesem minden követ megmozgattak, hogy nekem ne kelljen semmivel sem törődnöm, csak az edzésekkel. A helyi srácok többször kísértek el futni, Zoli barátom párszor bevállalta az éjszakai tempókat, néha az Ő teljesítőképességei határáig, hogy segítsen a felkészülésben.
Nagyon hirtelen jött el az az idő, mikor meg kell mutassam, mit tudok. És a tét nagyon nagy. Itt nem csupán arról van szó, hogy kitűztem egy célt. Most nagyon sokan álltak mellém, tettek értem, fektettek belém energiát, időt, pénzt, bizalmat. És valóban úgy van: ezen a versenyen múlik, hogy ott lehetek-e szeptember 9-én Londonban a rajtnál, vagy sem.
Én bízom magamban, az elvégzett edzésmunkában, a kitartásomban. Csak előre nem várt esemény akadályozhat meg abban, hogy 2 óra 55 percen belül célba érjek. Ha meglesz - és miért ne lenne meg - , akkor, de csak akkor dőlhetek kicsit hátra, hogy elkezdjem a felkészülést Londonra. 

 A 2012. évi felkészülésemet és versenyeimet, felszereléseimet, táplálékkiegészítőimet az
MKB Private Banking támogatja 1,5 millió Forinttal

---

Egyesületem a LÁSS, Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete

---

Edzőm:

Lőrincz Olivér

---

Médiapartnerem a 

HUNRUN.COM

---

További információk:

ezusthegyi@gmail.com

krisztina.vidacs@yahoo.com

Rájöttem, valószínűleg elég későn, hogy az év nem január elején kezdődik, és nem december végén ér fejeződik be. Legalábbis nem a számomra. Nem. Az év az alapozással kezdődik, és az utolsó versennyel végződik. Az alapozás pedig nagyban függ attól, hogy mit is kívánok a következő évben teljesíteni. Az előző két alapozás mind-mind ultráról szólt. Előbb a CCC volt a célverseny, annak teljesítése, aztán pedig a 100km síkfutás, és a lehető legjobb eredmények elérése ultrában. Mégis, az évet a Frankfurt maratonnal zártam. Két hét pihenőt kaptam Olitól. Ebbe bele kellett férjen a költözés Pestről Úriba, és itt a berendezkedés. És természetesen az itteni életbe való belerázódás, az utazások megszokása.
Aztán belevágtunk az alapozásba, vagyis ezzel elkezdődött az új év. Ez az év pedig a maratonokról szól, és a legfontosabb maratonról: a Londoni Paralimpiai Játékokon való futásomról. A téli edzés ennek megfelelően valószínűleg más lesz, mint az eddigiek voltak. Igaz, hogy két heti programom van meg, de látom, hogy a pulzushatárok is másak, és gyanítom, hogy a tornatermi keresztedzések is másak lesznek. Sajnos, erre még pár hetet várni kell, mert valószínűleg addigra lesz kész a saját kis tornatermem.
Addig is a futások mennek, itt, Úri határában, vagy a Gomba felé vezető műúton. Síknak nem eléggé sík, szintesnek sem eléggé szintes, terepnek sem eléggé terep, és az aszfaltozott műút sem olyan tökéletes. Mondjuk a Kisbér és Bakonysárkány közötti út kicsit jobb, ha ez mond valakinek valamit. Azért én elégedett vagyok. Jó levegő, a kert végében a nyílt határ, két perc alatt kint lehetek a faluból, este pedig már nyugalom. Néha kétszer futok el Felsőfarkasdig, és nem jön autó. Az emberek köszönnek, mások is futnak, a néhány szabadon lévő kutya sem harap, csak vidáman fut velem egy keveset. Úgy érzem, megtaláltam az igazi jó helyet, ahol nem csak élhetek, de edzhetek is kedvemre.
Persze, nem fenékig tejfel az élet. Mondjuk a kazán miatt eleve ötkor-hatkor kelek, de ekkor kell menjek futni is, mert aztán menni kell dolgozni. Ha mégsem fér bele a hajnali edzés, akkor bizony az este tízes hazaérkezés után kell nekivágnom a műútnak. A határba azért éjjel nem megyek ki. Még. De majd később meglátjuk. Szeretném, ha jobban megismernének, és senki sem nézne rám gyanakodva, mit rohangálok éjjel lámpával a földje mellett. És még a környéket is meg kell ismernem. A minapi eltévedésem jól sült el, csupán Pándig sikerült eltekeregnem. Vissza már műút, előbb Kévéig, onnan kis stop Gombára, onnan megint futva. Így is 32 km lett a vége, és pont sötétedés előtt érkeztem haza. Egyébként pedig muszáj jól befutnom mindent, hogy tudjam, merre induljak egy másfél, két órás futáshoz, milyen terepviszonyok vannak. A táj pedig gyönyörű, néha pampa, végtelen határ, néha dombos, ligetes völgyekkel, szelid hajlatokkal. A felfedezés öröme pedig majdnem minden nappali futásomon elkísér.

Milyen futni több, mint 20 ezer emberrel együtt? Nehéz elmondani. És hogy milyen érzés ekkora tömegnél az első 10 méteres sávból indulni? Ezt megpróbálom leírni. A regisztrációnál be kellett jelölni, mennyi a tervezett célidőm. Én megjelöltem, hogy 2,55,00. Vagyis jogosultságom volt arra, hogy a 3,15-nél jobbat futni szándékozókkal együtt rajtolhassak. Mögöttünk több zóna volt, ahogy tervezték az indulók, mennyit mennek időben. Nos, ennél a tömegnél az én zónám, vagyis az legelső zóna is több száz méter hosszú volt. Persze itt maga a rajtkapu is öt sávot foglalt el az útból. Mindezt a hatvan emeletes felhőkarcolók között. Több tízezren üvöltöttek, a hangszóróból szólt a zene, a tömeget is túlharsogva. És természetesen megfelelő ritmusú, hangulatú, hogy a futó vére ettől is felpezsdüljön. A rajtszámon rajta a megjelölt zóna neve, tehát ide csak az jöhetett be, aki ide nevezett. Kis csapatunkból hárman jöttünk ide, mi ketten a segítőmmel korán bevonultunk az egy szem kapun, így tudtunk jól pozícionálni. Viktor lemaradt, eléggé hátulról rajtolt. Mint később kiderült, nekünk 23mp kellett a rajtvonalig, Neki több, mint 2perc. De akkor ezzel nem törődtem. Igyekeztem higgadt maradni, a pulzusomat figyeltem, nehogy az izgalomtól már korán elszálljon.
Aztán... meglepetésemre angolul számoltak vissza. Szinte egyszerre sikerüt indulnunk az elejével, csak keveset kellett gyalogolni. Talán öt métert. Aztán futás. Nem szűkűlt be, és az elején csak enyhén ívelt pár kanyar. Lassan kellett kezdjek, de így is előzgetnünk kellett, mert sokan lassabbak voltak nálunk is. Nagyon sokáig kanyarogtunk a belvárosban. Mindenhol zenekarok, dobosok, kerepelők, dudák, harsonák, és az őrjöngő tömeg. Persze kordon itt még mindenhol. Pár killa után már jobban eleresztettem magam, és mint Jozsó utólag tájékoztatott, majdnem végig nem is előzött minket senki, mi inkább másokat. Elég sokat keveregtünk a belvárosban, aztán átmentünk a Majnán, és a túloldalon futottunk, a külvárosokban. Kimentünk a gyorsforgalmira is, érintettünk valami aglomerációs települést is. Sok hosszú egyenes volt, kicsit monoton, de faltuk a kilométereket. A félmaratoni résztáv ideje elég jól sikerült. Néhány felüljáró és aluljáró után értünk vissza a Majnához, és nekivágtunk megint a belvárosnak. Még a szélén jártunk, nem sokkal korábban mondta Jozsó, hogy 35km, és bemondta az utolsó ezer méter részidejét: négy-nulla-egy, négy-nulla-hét, négy-nulla-öt, satöbbi. Ekkor már megvolt a magasabb pulzuszónám is, kicsit forszíroztam a tempósabb futást. Persze csak óvatosan, hisz nem akartam eldurranni, és időtartalékunk is volt, majdnem fél perc. Aztán Joszó hirtelen a hátam mögül szólt, hogy tudnék-e továbbmenni egyedül, mert neki ennyi volt, baj van a lábával. Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy persze, futnak elegen, mindig látok valakit magam előtt. A belváros egyébként is szigorúan volt kordonozva, esélytelen volt pályát téveszteni. Frissíteni már egyébként sem akartam, ennyi elég volt a gyomromnak. Mentem egyedül, közeledtem a célhoz, mert minden sarkon, kanyarban valamilyen banda trombitált, verték a dobokat, énekeltek. Igazi karneváli hangulat volt. Csak időnként hallottam a csipogását az órának, kicsit aggódtam, hogy túlfutom magam, pedig könnyedén ment. Végre valakit utolértem, aki nem zihált, megkérdeztem, mennyinél járunk. Még 4,5km, válaszolta, aztán zihált. Na jó, akkor még nem hajrázhatok, szóval csak óvatosan. Aztán már csak olyanokat értem utol, akik kapkodták a levegőt, nem mertem megzavarni őket... talán nem illik. Többször feltűnt a Messi Turn nevű felhőkarcoló, de mindig elkanyarodtunk. Aztán egyszercsak nem, és rájöttem, itt a cél. Egy éles balkanyar, ahol felesleges ráhajrázni ilyen szemmel, és a befut a csarnokba, itt meg pláne nem kellene nekimenni semminek, vagy elesni. Nem tudtam, hogy ilyen profin van akadálymentesítve, meg hogy ilyen profi a fényátvezetés a kinti világosból a benti reflektorfénybe. Piros szőnyeg, ováció, csipszőnyeg, és ott voltam. Megfutottam életem harmadik maratonját is. Az órámat néztem, itt bizony 2,55 fölött, de ez nagyon bruttó idő, meg kellene tudni, mennyi a nettó. Gyorsan kitereltek a csarnokból, aztán nagysokára megérkezett Jozsó is, bevánszorgott, elég csalódott volt, és pipa, meg bántotta, hogy magamra kellett hagyjon. Kaptunk egy-egy izofóliát, ne fázzunk begyűjtöttünk egy kis banánt, izot, meg kólát, és mentünk a csomagért. Nyakunba akasztottak szép érmeket, és vittük vissza a csipet. Ekkor tudták megmondani, hogy az eredményem 2:55:34 lett. Na, hát így jártam. De most már tudom, hogy meg tudom csinálni, és emiatt sem bánkódom, hogy ennyivel csúsztam ki a szintidőből. Igen, nem hajráztam, mert nem tudtam, mikor kellene, de fegyelmezett maradtam, és nem rohantam el túl korán, hogy aztán megfeküdjek. Most fegyelmezetten, alacsony pulzusátlaggal, egy jót futottam. Egy ilyen nagy versenyen, ennyi jó futóval, ennyi futóval.

A blog nem csak arra való, hogy dicsekedjünk az eredményeinkkel, tetteinkkel. A kudarcainkat is illik megosztani. Most én is így teszek. Azért, mert így tisztességes, és hogy más is tanulhasson a hibáimból. Legalább ennyi haszna legyen a sikertelenségemnek.

Az egész téli alapozásom, az egész évi felkészülésem erről a versenyről szólt. Ezt szántam az év első számú célversenyének. Természetesen abban a tudatban utaztam el, hogy mindent elkövettem, és hogy a megfelelő mennyiségű és minőségű edzést végeztem el. Azt hiszem, ebben nem is volt hiba. De mint mindjárt kiderül, ez most nem volt elég. Ott, a helyszínen nem voltam elég megfontolt, elég higgadt, fegyelmezett. Hogy egyéb körülmények is befolyásolták a fiaskót, már csak a kegyelemdöfést adták meg.

A magyar válogatott többi tagjától külön utaztunk. Négyen kísértek el. A szponzoraimnak köszönhetően az én és két segítőm költségeit teljes egészében tudtuk finanszírozni, másik két szurkoló pedig saját költségén jött, de számukra nem volt kérdéses, hogy a szimpla szurkolás mellett és helyett ott állnak az asztal mellett, és minden csapattagnak teljes erőbedobással segítenek a frissítésben. Kerekes Csabi, Vass Csabi, Ebola és Sami Gabi vállalta, hogy támogat a pálya mellett. Mesterem, Olivér elég precízen megadta, hogy milyen pulzustartományok között fussak, és hogy ezektől mikor, és miképp térhetek el. A frissítésre is pontos iránymutatást adott. Ez gyakran okozott eddig problémákat, ettől féltünk a legjobban. Az elhelyezésünk hagyott némi kívánnivalót, az étkezések azonban bőségesek voltak, bár kicsit egysíkúak. Kényelmesen utaztam, jót aludtam, tehát minden adva volt a tervhez, amit kitűztem.

Elég korán megérkeztünk Winschotenbe. A fiúk kimentek, elfoglalták a magyarok számára kijelölt asztalokat a két ponton. A tíz kilométeres körön a rajt-cél kapu után és a féltáv előtt volt lehetőség erre. Ugyanitt volt közös frissítés is, de mi ezt nem terveztük igénybe venni. Később kiderült, hogy más pontokon is van enni-innivaló, erről nem adtak előtte tájékoztatást. A pálya mellett végig gyerekek adogatták a vizes szivacsot, locsoltak minket, ha kellett. Sok helyen önkéntes vízosztók is álltak
Rajt előtt az utolsó, illetve így nézve az első frissítést megejtettem. Ez terveszerű, és mindig bevált. Becsődültünk a kordonnal lezárt rajtzónába. Jó sokan voltunk, kicsit zavart, hogy szinte egymás sarkára álltunk. Mögöttem a lányok, mellettem Peti várta a rajtot. Mellesleg megemlítem, hogy én a verseny egésze alatt egy angol szót sem hallottam a szpíkertől, csak hollandul beszélt. Ez azért kicsit zavaró volt, egy világbajnokságon.

A rajt jól ment, mindenki megindult. Én nyugisra vettem a figurát, eléggé ment el mellettem mindenki. Néha valakire kicsit tapadtam, a szelet fogja, de csak egy darabig mertem ez tenni. A pulzusmérő csipogásából semmit sem hallottam, mindenki együtt volt, és az első körben emiatt a teljes pályán üvöltöttek az emberek, kerepeltek, trombitáltak, meg szólt a zene több ponton. A féltávos frissítőnél elrohantam, vártam, hogy a fiúk kiszedjenek, de nem tette senki, és mire a száz méteres szakaszon túl voltam, már késő volt keresgélni. A kör után Csabiéknál jeleztem, hogy ez a következő körben jobban figyeljenek, mert bajban leszek. Csabi ekkor mondta, hogy figyeljek, mert túl gyors lett az első kör, és felül csipogok. Ekkor konstatáltam, hogy valóban így van. A következő körben igyekeztem visszavenni, de ez is zajos volt még, néha hallottam a felülcsipogást, ekkor fékeztem. Inkább mások mögött igyekeztem haladni. A féltávnál Eboláék már észrevettek, kiszedtek, megkaptam a magamét. Innivalóból. Ők meg szabadkoztak. Ez a köröm aztán még gyorsabb lett, mint az előző. Még inkább igyekeztem lassítani a harmadik körben, és ekkor már hallottam, hogy bizony, elég sokat csipog az órám. A végén Csabi már erélyesen szólt rám. A negyedik kör már nyugis volt, az órám sem sokat jelzett. És ekkor éreztem, hogy kezdek elmenni mások mellett. Kicsit megritkult a mezőny. Az ötödik körben lelassítottam, mert rájöttem, valahogy előre kellene pihenni a második feléhez, lehet, az eleje túl kemény, gyors lett. A féltávos időm viszont rossz lett. Négy órán kívül voltam, ami jelezte, nem lesz meg a nyolc óra. Csabi mondta, pihi, óvatosan. Aztán mikor indultam, bevárt Robi, hogy menjünk együtt. Ő gyomorproblémákkal küzdött. Ő sem így tervezte. Mentünk együtt. A bal hajlítóm néha görcsölt, féltávnál extra sót kértem, aztán nem volt gond. A hatodik kör végén kezdtem érezni, hogy baj van. Halványan éreztem, hogy a hasizmomban jelentkezik a jól ismert görcs. Jó, óvatosan igyekeztem tehermentesíteni, javítani a helyzetet. Máskor bevált, most meg már úgysem rohanok. Jó lenne összeszedni magam.

A hetedik körnek úgy vágtam neki, hogy az utolsó esély, hogy a hasam rendbe jöjjön. A kör végére azonban már nagyon fájt. A gyomrom is kezdett rendetlenkedni. Mikor kértem sót, a számhoz közelítve lódult a gyomrom, azt hittem, hányni fogok, inkább kihagytam. Úgy fejeztem be a kört, hogy nem megyek tovább. Azért nekivágtam a nyolcadik körnek is. Séta, kis kocogás, nyögés, aztán jajgatás levegővétel közben, majd séta, kis megkönnyebbülés. Félkörnél kicsit küzdöttem a hányingerrel. Továbbmentem. Alig futottak a pályán, a legjobbak már elmentek. Jártak a mentők is szépen. A harmadik körben kisütött a nap, és bár 25 fok volt csak, a relatív páratartalom valahol 100% környékén volt. Nagyon sokan feladták, volt, akit a versenybírók szedtek ki. Peti is így járt. Neki a sarka tört fel, átvérzett a zoknija, így már nem engedték futni. Nagyon mérges volt, ő nagyon jól haladt. Szóval megfogyatkoztunk szépen. Kimértem egy jobb szakaszon, ekkor 7:20-as ezreket mentem. A hasfalam egyre rosszabb lett, kezdett az emésztésem is bekrepálni. Úgy éreztem, hogy még húsz kilométer gyalogolva sem fog menni, az energetika is összeomlik. A nyolcadik kör végén megálltam, és Csabiék sem erősködtek. Ők kívülről mégjobban látták, milyen állapotban vagyok. 

Az, hogy lelkileg megviselt, nem kifejezés. Erre készültem, ráadásul az országot képviseltem. Ekkora kudarc, ami nem csupán magánügy... nem hibázhattam volna, de megtettem. Kár volt érte. Annak örültem, hogy Robi magához tért, és Vikivel együtt bejöttek kilenc órán belül, Vikinek így a nemzetközi B szintje meglett. Aztán pedig másnap a hazafele tartó úton magamban végiggondoltam mindent, mit szúrhattam el. Én nem éreztem úgy, hogy elfutottam az elejét. Pedig az időadatok ezt mutatták. Majd itthon, ha letöltöm a görbét, kiderül. Úgy éreztem, az előző két hetem strapás volt, és keveset futottam. Előző héten nem kellett volna egy lendületes félmaratont futnom. Talán nem kellett volna az ötödik körben drasztikusan tempót váltanom, még ha ez lassítást is jelentett. A meleg is megviselhetett, mármint a szokatlan párásság.
Itthon aztán átküldtem az adatokat és a gondolataimat is Olinak. A válasz elég hamar megjött: 95%: elfutottam az elejét, nagyon. A maradék lehet sokminden, de ami biztos: a pulzusomon nem lehetett észrevenni, hogy a meleg és a pára megviselt volna. Az előző heti félmaraton pedig teljesen jól illeszkedett a programba, azzal sem volt semmi baj. Elfutottam, és kész. Iszonyatos szarvashiba, amit csak nagyon sokára, egy távoli időben elérhető ultrán tudok kiköszörülni.

Másfél éve mondta Németh Csabi, hogy egy ultrát sokkal jobban el lehet rontani, mint egy maratont. Ott ha megborulok, kicsit belassulok, és kis időveszteséggel még beérek. Ha egy ultrán megborulok, abból előbb lassulás, majd megállás lesz. De ott nem tíz-húsz kili van még hátra, hanem esetenként rengeteg. Hát most megtapasztaltam ezt az igazságot. Kár volt érte. És szégyellem is magam. Nem így készültem fel erre, és tudtam is fejben, hogy egyvalamit nem szabad: elrohanni az elejét. Legyen ez okulás másnak is.